A fiatal basszus 2008-ban végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakán. Az Operaházban ugyanebben az évben a gyerekközönség az elsők közt találkozhatott vele a Pomádé király új ruhája címszerepe révén. Ekkortájt készült vele egy interjú, amelyben megkérdezték, előfordult-e már, hogy elégedett volt magával. Szinte soha - jelentette ki. Ugyanerre a kérdésre ma így felel: "A »jobban lehetne« és a maximalizmus megmaradt, de már nem elsősorban a hibákat keresem. Azt hiszem, a világhoz való hozzáállásom változott. Öregedtem, talán bölcsültem" - teszi hozzá félmosollyal.

Mostanság a Parázsfuvolácskában Sarastróként láthatják a legfiatalabb nézők. Amikor arról kérdezem, milyen nekik játszani, meglepő választ ad: "Az a különbség a két előadás között, hogy a Pomádé az Operaházban ment, a Parázsfuvolácska az Erkelben, ami eleve más hangulatot ad. A tér jelentősen befolyásol, és nem csupán a nagyságát tekintve, hanem már abban az értelemben is, hogy az Erkelben jóval felszabadultabbak, mint az elegáns Operában, ahol viselkedni kell. Az, ha zsizsegnek a gyerekek, egyáltalán nem zavar, sőt szerintem vele jár. Ráadásul ebbe az előadásba bele is fér, hiszen cirkuszban játszódik a történet. Gondolom, ott sem ülnek csöndben, csak akkor, ha pereg a dob" - mondja nevetve. És képzeljék el, még az sem zavaró a színpadon, ha a nézőtéren ülők az előcsarnokban ajándékba kapott világítós tollal játszanak. - Örülök neki, hogy jól érzik magukat. Hátha akkor kedvet kapnak, hogy később is jöjjenek!"

És mint tapasztalják, jönnek. Abból a korosztályból is szép számmal, amelyikről az ember valami rossz beidegződés folytán azt hinné, idegenkedik a műfajtól, ne adj' Isten cikinek tartja az operát. Az OperaKaland programsorozat jóvoltából például a Hunyadi Lászlóra eljutó középiskolások előtt fellépni szintén nem mindennapi élmény. És egyáltalán nem azért, mert kellemetlen. Pont ellenkezőleg. Persze Krisztián szerint is biztosan vannak, akik már annak is örülnek, hogy iskolaidőben nem valamelyik szaktanteremben kell ülni, vagy hogy a valós történelmi eseményeket nem száraz szövegként, hanem egy sokkal izgalmasabb, átélhető formában ismerik meg, a résztvevők többségétől viszont rácsodálkozó és érdeklődő visszajelzések érkeznek, akár úgy, hogy magukat a művészeket keresik meg előadás után. De van ennél sokkal pregnánsabb és jóval gyorsabb véleménynyilvánítási mód. "A fogadtatás óriási siker volt, lehet, hogy bulinak fogták fel az egész eseményt. Nemcsak bennünket, a nézőket is spannolta az élmény, szinte rockkoncertszerűen őrjöngtek, amikor kijött a karmester!"

Cillei Ulrik egyrészt létező karakter, másrészt jóval öregebb férfi. S hogy ezek jelentenek-e nehézséget az alakítás kapcsán? Képzeljék, nem. Mert az életrajzi és egyéb történeti adatoknak utána lehet nézni, az életkor pedig "a színházban nem mindig fontos, ebben az operában és szerepben pedig talán nem. Nem hosszú szerep Cillei, ennyi jelenléttel nem nagyon lehet kibontani. Azt érzem, a figurát hangban és játékban tudtam hozni." Ha hosszabban lenne színen, vagy nagyobb hangsúlyt kapna az öregség, akkor pedig ott van segítségül a maszk, a jelmez, esetleg egy gesztus, ahogyan az a Don Carlos Főinkvizítoránál a mozgással, a rendezői szándék szerinti vaksággal működik.

Elejt egy félmondatot - "elbújni jó a szerep mögé" -, és nincs olyan kritika, ami ne emelné ki a hangi mellett a színészi alakítását is. Honnan hát ez a játékosság? Biztosan nem a diákszínjátszói múltból, mert az nincs. Talán a középiskolai humorfesztiválból, ahol egy Monty Python-jelenettel léptek fel? "Soha nem gondoltam, hogy színpadon fogok dolgozni" - jegyzi meg. Tudományos pályára készült, fizikusként szerzett először diplomát, majd a Szegedi Biológiai Központ Növénybiológiai Intézetében folytatott doktori tanulmányokat. Míg kutatott, jórészt koncerteken lépett fel, amikor az opera került előtérbe, a tudományra már egyre kevesebb idő jutott. - Nem szoktam annyit gondolni rá, de nagyon jó része volt az életemnek."

A Zeneakadémián Kovalik Balázs, azt megelőzően Szegeden, ahol magánének szakot végzett, Sándor János tanította színészmesterségre. Két generáció, két egészen más iskola, ami a nagyban különböző világlátással véleménye szerint jól kiegészíti egymást. Ebből, meg a sokféle rendezőből, akivel egy énekes a karrierje során találkozik, lehet egy pályán keresztül építkezni. Legutóbb Zsótér Sándorral dolgozott A bűvös vadászban. A rendező intenzitását, felkészültségét említi pozitívumként, azt, hogy elvárta az ötleteket, hogy vigye bele magát a karakterbe.

Ahogy beszélgetünk, kiderül, az operaénekesi és a tudományos pálya között sok a hasonlóság. A legfontosabb, hogy mindkettő csapatmunka, és kreativitást igényel, ráadásul a karrierépítéshez a kapcsolatépítés képességével sem árt, ha rendelkezik az ember, a tudatos pályaalakításhoz pedig mindkét területen kell némi szerencse. Énekesként például az, hogy egy rendezőnek vagy igazgatónak épp ő jusson eszébe, és hogy ráérjen. Aztán következik, hogy a jelenlegi hangi állapotnak megfeleljen, illetve beleillő legyen a saját pályakoncepciójába. Új szerepeknél természetesen hosszabban mérlegel, a régieknél örül, ha újra megkapja. "Akkor nincs nagy gondolkodás. Ha egyszer jó volt, bízom benne, hogy még jobb lesz, csak mélyül, ha egy újabb alkalommal lehet vele dolgozni. Mert egy mérés nem mérés" - foglalja össze tömören, egyértelműen fizikusból.

A Faust Bálon Gounod Faustjából Mefisztó Rondóját énekli, amit kifejezetten erre az alkalomra tanul. Azt mondja, eddig nem nagyon mert hozzáfogni, mert ez egy nehéz ária, ezért remek apropó a Faust Bál. És hogy mit gondol Faustról mint tudósról és a történet tanulságáról a nem is oly rég az operaénekesivel párhuzamosan még biofizikai területen, a fotoszintézisről PhD-kutatásokat végző Cser Krisztián? „Nem szabad elhinnünk azt, ami első blikkre nyilvánvalónak látszik. Az ördög a részletekben rejlik, a dolgok mélyére kell ásni."