Ősztől újra megy a Játékszínben a Mennyei hang, amelyben a világ legrosszabb énekesnőjét alakítja. Hogyan kell az ilyesmire felkészülni?

Meg kell tanulni rendesen a kottát, minden egyes hangot a helyén. Úgy érzem, nem véletlenül talált meg ez a szerep. Huszonnyolc éves koromban volt egy énektanárnőm, Magdi néni [Dékány Magdolna – a szerk.], akivel operákat énekeltem. Azért jártam hozzá, hogy az éneklés segítsen jól beszélni. Mondta, hogy énekeljem a Tavaszi szélt, de én sóhajtoztam, hogy a Traviatát akarom. Kiderült, hogy lenne hangom az operához, de persze nem akartam leváltani a prózai színházat. Volt, hogy potyogó könnyekkel énekeltem, a többiek meg mondták, hogy sírás közben technikailag lehetetlen lenne énekelni. Hát nekem nem volt az.

Florence Foster Jenkins szerepével lekerekedik az életem. De az ő szerepében direkt rosszul kell énekelni, ami nem is baj, mert az Éj királynőjének az áriájában például úgysem mindig jön ki a legmagasabb hang. Pedig ha rágyúrok, akkor kijön.

Bánsági Ildikó és Szemenyei János a Mennyei hangban (Fotó/Forrás: Juhász G. Tamás)

Nézőként az ember nem akarja elhinni, hogy Florence tényleg nem hallotta, hogy hamisan énekel.

Pedig tényleg nem hallotta. Nemi beteg lett az első férjétől, és ennek az egyik mellékhatása az volt, hogy nem hallotta tisztán a saját hangját. Viszont rengeteg emberen segített. Ez a színdarab nem emeli ki olyan hangsúlyosan, de megalapította a Verdi Társaskört, sokakat segített a pályán. A házikoncertjein aztán elénekelt ő is egy-egy áriát, ebből nem is volt baj, csak később, amikor a Carnegie Hallban akart fellépni. A filmben, ami Meryl Streeppel készült, megveszik a fellépés lehetőségét, mert Florence nagyon gazdag, sokat örökölt az apjától. De készült ebből a történetből egy francia film is, a Marguerite, az egész más nézőpontból mutatja be az énekesnőt. Ott az történik, hogy egy festő kihasználja őt, ráadásul a Carnegie Hall-ban tartott koncertjéről egy kritikus megírja, hogy milyen rossz, és ebbe belebetegszik.

Ön szerint miért énekel Florence? Miért ez a legfőbb vágya?

Nagyon vágyik a szeretetre! Beteg, nem lehet együtt a férjével, így hát az az élete, hogy énekel. Imád énekelni.

Több interjúban panaszolta, hogy manapság nincs idő belebújni a szerepekbe. Mit hiányol?

Nem is egyszerűen az idő hiánya ez, de a színész nem kerül abba a helyzetbe, hogy az utolsó csavarokig kidolgozhatja az alakítását. Mindig a nagy egység számít, de hogy igazán helyére kerüljön minden, arra nem mindig van igény. A Mennyei hanggal is dolgozom még, de a közönség szerencsére szereti.

Hogyan fejlődik még a darab?

Peter Quilter drámája – bár hajlik a kommersz felé –, én azon igyekszem, hogy újabb és újabb mélységeit fejezzem ki. Mindig azt ismételgetem magamnak: „Csak komolyan, csak komolyan!” Mert rengeteg olyan jelenet és poén van, amin lehet nevetni is, de azért elárul valami nagyon súlyosat Florence-ről. Sokat beszélgettünk arról, hogy mit enged meg ez a szövegkönyv. Szívemen viselem ezt a szerepet, úgy érzem, ez egy küldetés, és Magdi néniért teszem, meg a fiáért, Dékány Endréért, akinek imádom könyvét [Az igazi bel canto – a szerk.]. És persze Florence-ért. De hogy miért fontos nekem ő!?

Szemenyei János és Bánsági Ildikó a Mennyei hangban (Fotó/Forrás: Juhász G. Tamás)

Miért szereti meg ennyire a közönség Florence-t?

A Lakmé áriáját egyszer megtapsolta a közönség! Bagó Berci arra az áriára azt mondta nekem, hogy énekeljek rosszabbul

Így van ezzel St. Clair, a brit úriember is, akit Gálvölgyi János alakít. Ő végig nagyon gondoskodó Florence-szel.

Igen, bár az eredeti drámában nem hangsúlyozzák ezt. De most már Gálvölgyi is így játssza.

Gálvölgyi János és Bánsági Ildikó a Mennyei hangban (Fotó/Forrás: Juhász G. Tamás)

Megtalálták a közös hangot Szemenyei Jánossal?

Igen, de mivel kimaradt a nyár, és most, ősszel is eltelik néhány hét előadások között, újra egymásra kell hangolódnunk. Ő is kitett magáért, korrepetitorral készült a szerepre.

Florence nem engedett kritikust a koncertjeire. Önt érdekli, hogy mit írnak a játékáról?

Annak idején nem azért jöttem el a Vígből, mert megbántott a kritikus, hanem mert igaza volt. Megköszöntem neki, mert az ő írása volt az utolsó csepp a pohárban, és erőt adott ahhoz, hogy váltsak. De volt olyan is, hogy az előadás előtt három perccel valaki átküldte nekem a lehúzó kritikáját, és alig tudtam színpadra lépni. Na hát az igazi gengszterizmus volt. Sokszor az a baj a kritikával, hogy egyetlen színészt akar ledorongolni, pedig a színház csapatmunka. De egyébként már egyre kevesebb kritikával találkozom.

Azt hogyan viseli, ha a bulvár cikkezik Önről?

Ha olyat írnak, akkor rosszul. Előfordult, hogy riportot készítettek velem, aztán amikor megjelent az újság, a címlapján ott voltam én, meg a volt férjem [Gáspár Sándor], hogy tizenöt éve elváltunk, és magányos vagyok. Vagy hogy megvesztegettem egy rendőrt… Mert micsoda öröm lehet egy Kossuth-díjasról azt írni, hogy megvesztegette a rendőrt! Talán a kefelevonatig ott kéne állnom, hogy ellenőrizzem, mit írnak rólam? Ráadásul az egész újságírás át van politizálva, elvileg vigyázni kéne, hova adok interjút. Én nem akarok azzal foglalkozni, hogy ki a balos, ki a jobbos, nem is tudom követni. Abba bele lehetne őrülni. Az a baj, hogy én olyan vagyok, mint Florence, túlzottan szeretetigényes. Annyira akarom, hogy mindenki szeressen és mindenki elismerjen.

Mennyei hang (Fotó/Forrás: Juhász G. Tamás)

A lánya, Gáspár Kata azt mesélte egy korábbi interjúban, hogy szándékosan nem kísérték el castingra vagy meghallgatásra. Miért?

Azért, hogy ne mi segítsük előnyökhöz. Ha jó színésznő, nélkülünk is kiderül. Tizenöt éves koráig nem is vittük meghallgatásokra, nem csináltunk belőle gyerekszínészt. Később sem feltétlenül tudták, hogy ő a mi lányunk. Aztán amikor az első, Apám beájulna című filmjét megnéztük, alig tudtam megszólalni! Szegény, azt hitte, nem tetszett nekem! Pedig nagyon jó volt. Sokat beszélgettünk a színészi mesterség fortélyairól. Hogy miként kell egy-egy állapothoz eljutni. Amikor a filmforgatáson glicerint adtak neki, hogy attól majd tud sírni, nem fogadta el, mondta, hogy megy neki anélkül is. Büszke voltam! … De van ám egy fiam is!

Gáspár Gergely, aki a Péterfy Bori & Love Band dobosa.

És dobol a Kaukázusi krétakörben is. A helyén van. Hatalmas dolog, hogy látom az eredményét annak, hogy amit tudtam, megtettem érte. Például süketszobát építettem neki, hogy tudjon dobolni.

Megvan még az izgalom egy-egy előadás előtt?

Persze. Szörnyű! Nem tudom magam lecsapni. Olyan jó lenne, ha nem kapnék kis híján infarktust, amikor kimegyek a színpadra. Persze ha nem lenne ez a nagy adrenalin, csinálnék mást. Valami Gobbi Hilda-féle dolgot.

Ez mit jelent?

Tennék valamit a szakmáért, baromira melóznék érte. Visszaállítanék pár dolgot, ami eltűnt. De aztán jönnek az újabb és újabb szerepek.

A Nemzeti Színházban mi vár most Önre?

Három előadás, a Pogánytánc, Az ügynök halála Blaskó Péterrel, és a Házasság Palermóban. Ezekhez most fel kell kötnöm a gatyám, mert sok szöveget jelent.

Ilyenkor hova kell kapni?

Nem tudom! De küzdök. Kutyasétáltatás közben szoktam szöveget tanulni. Szeretnék úgy kimenni a színpadra, hogy ne a lámpaláz irányítson. Gábor Miklós mondta egyszer a főiskolán, hogy Hamlet nem a közönség elé megy be a színpadra, hanem azért, mert van ott valami, ami érdekli. Bemegy, meglát valamit, gondol valamit, és kimondja. Ezek a fázisai a színészi játéknak. Ha ez ilyen részletességgel megvan, akkor nem lehet baj. Olyasmi ez, mint felszedni a morzsákat a Jancsi és Juliskában.