Baráth Emőke, a jó hír vivője

Szerencsés véletlen folytán egymás mellett ültünk a minap Baráth Emőkével egy Händel-koncerten. Vagy a szerencsést akár vissza is vonhatom, mert nem jöttem rá, hogy mellette ülök, csak egy elegáns, finom illatú nő volt, aki viszont a tapsnál félredobva minden rezerváltságot, úgy bravózott az énekeseknek, torkaszakadtából, mintha nem is ez volna a foglalkozása. Akkor jöttem rá, hogy aki mellettem ül, körülbelül a leghíresebb aktív magyar énekesnő, Baráth Emőke.

Nem azért, mert egy énekesnőnek elvben minden énekesnő a vetélytársa – éppenséggel azt is érezhetné, hogy azok ott helyette vannak fenn a pódiumon –, hanem mert egy profi zenész sokszor arra sem hajlandó, hogy a többieket meghallgassa. Ha udvariasak akarunk lenni, akkor azért, hogy az interpretációk ne zavarják egymást, ha nem vagyunk udvariasak, akkor meg azért, mert foglalkozik ő eleget a zenével életvitelszerűen. Nyolc óra munka után hogyan lehetne nyolc óra szórakozás a zene?

Baráth Emőke (Fotó/Forrás: Böröcz Balázs)

Mi, magyarok szeretünk magunkra úgy gondolni, mint különlegesen tehetséges nemzetre, sportolóink, tudósaink, művészeink ott vannak mindenütt. Tényleg? Hány magyar énekes van ott mindenütt? Igen, volt egy Sass Sylvia, volt egy Marton Éva, egy Rost Andrea. Mintha valaki mindig vitte volna a jó hírünket, itt is van oktatás és művészet. Hírmondók, híréneklők. Most épp Baráth Emőke a jó hír vivője, de ez szörnyű munka, szörnyű kitartást és állhatatosságot követel. Húsz meghallgatást, ahol azt mondják, köszönjük, majd értesítjük, és utána egyet, ami után tényleg értesítik az embert. Baráth Emőke történetében is tagadhatatlan szerepet játszott a szerencse, hogy a barokk zenélés egyik nagy öregfiúja, Alan Curtis meghallotta őt énekelni. És, ahogy Baráth Emőke mondja, vannak ilyen mesterek is. Akik nemcsak azt hallják, ami megszólal, hanem azt is, ami megszólalhat. Ami benne van a hangban, a személyiségben – az indulatot, akarást. A jövőt, azt hallják, és ha hallják, ki is bontják.

Azóta Baráth Emőke a barokk zenét játszó operaházak csillaga lett, mellékszereplőből főhősnővé vált, már nem csak tehetséges kezdő, akinek egyszer, egy szép napon majd eljön az ideje. Most van itt épp az ő ideje. Amikor Mozartot énekelt a Theater an der Wienben, rajongott érte a közönség. És minden oka meg is volt rá: nemcsak szép hangokkal, de élettel telt meg a színpad tőle. Mindezt, a színpadi jelenlétet, mesterséget a gyakorlatban sajátította el, a Zeneakadémiát nem operaszakon végezte el. Glyndebourne-i fellépésétől ájuldozott a kritika. De nem kell feltétlenül utánautazgatni, itthon is előfordul ő, a Müpában most tavasszal játszott Monteverdi-opera, az Orfeusz és Euridiké énekesei között messze ő volt a legkiegyensúlyozottabb.

Ez a mai operajátszás épp neki kedvez, egyrészt mert előveszik a barokk műveket, másrészt mert annyira fontos lett a megjelenés is, az illúzió.

Biztosan így van. Csak hát az első nagy, nemzetközi siker a Julius Caesar Sestója volt. Az meg pont nadrágszerep, lehet bármilyen szép a lány, ha egyszer fiút kell énekelnie! Amúgy is lemezen jelent meg, inkább a fülnek szól, mint a szemnek. Ha megnézzük a Junior Prima díjas szoprán sikeres kollégáit, azért nem mindegyik bombázó. Vagy ha megnézzük a régi idők énekeseit: Maria Callas se volt épp csúfság. Egyszerűbb talán elfogadni, hogy vannak tehetséges emberek, akiknek épp minden összejön. Nincs ezen mit szégyellni.