Pedig micsoda hasznát venném én itt a miskolci operafesztiválon ennek a képességnek! Tegnapelőtt például, miközben A három narancson ültem a Nagyszínházban, meghallgathattam volna a Rajkó Művészegyüttes Johann Strauss-koncertjét a Széchenyi téren. Vagy utána Big Daddy Wilsont! Blues, gospel és soul azon a gyönyörű baritonhangon, egyenesen Amerikából... Tegnap meg a Modern Art Orchestrát láthattam volna, nem is akármilyen műsorral: Bartók Tizenöt magyar parasztdalát játszották. Mi, egy Bartók-zongoraciklus big banden?

Modern Art Orchestra (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)

Hihetetlenül izgalmas lehet, és mivel Pesten még nem volt alkalmam meghallgatni ezt a programot, bizony szívesen lehuppantam volna egy szabad székre a Széchenyi téren – a borongós időre való tekintettel akadt bőven. Helyette a hangbeállásból próbáltam némi művészi értéket kiszűrni, miközben a Belvárosi evangélikus templom felé trappoltam. Ott ugyanis szintén 6-kor kezdődött a Szent Efrém Férfikar és Somogyi-Tóth Dániel orgonista közös koncertje, a Filharmónia Magyarország Szervezésében.

Szent Efrém Férfikar (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)

Na jó, végül is ki lettem engesztelve a parasztdalokért. Az Efrém a tőle megszokott profizmussal és mély átéléssel adott elő Liszt-, Kodály-, Bartók- és Pendereczki-műveket, kevésbé ismert közép-európai szerzők alkotásait, illetve ószláv énekeket. A karmester, művészeti vezető és orgonaművész Somogyi-Tóth Dániel Bach- és Liszt-darabokkal tagolta a kórus blokkjait. Csak azt nem értettem, hogy ha már van a templomnak egy 1845-ben épült Zimmermann-orgonája, ami ránézésre nincs is rossz állapotban, miért nem azon játszott a földszinti elektromos hangszer helyett? Persze, tudom, egy manuál és 14 regiszter nem elég Liszt B-A-C-H-jához, de hát olyan gazdag a zeneirodalom... Sajnos a műanyaghang és művisszhang – főleg, amikor a koncertet záró Liszt-darabban a lehető legtermészetesebbhez, az énekhanghoz társult – számomra sokat elvett az élményből. De lehet, hogy félig-volt-orgonista lévén csak én vagyok ilyen kukacos, mert a templomot dugig megtöltő nézőseregen semmiféle elégedetlenséget nem vettem észre, sőt.

Budapest Bár (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)

Taps-taps, majd trapp vissza a színházhoz. Reméltem, hogy egyéb lehetőség híján útközben a Budapest Bár hangbeállását is elcsípem, de nem volt szerencsém. Már szólt a Nemzeti tornyából a Kékszakállú ötödik ajtajának rezesfanfárja – ez a hívószó minden egyes nagykoncertre, imádom! 8-kor I Musici di Roma a Nagyszínházban. Netán ön olvasta a tavalyi fesztiválnaplót, s most felkapta a fejét? Igen, az olasz együttes 2017-ben is járt a Bartók Pluszon, és Kesselyák Gergely elmondása szerint ők maguk ajánlották fel az ismételt fellépést, olyan jól érezték magukat! Na nem mintha ez itt bárkinek is ellenére lett volna a tavalyi hatalmas siker után. Egy kedves barátom mókásan azt tanácsolta, ne is fáradjak új szöveggel: másoljam csak be azt, amit akkor írtam. Persze az I Musici bőven hozott nekünk új élményeket tegnap este – noha azt sem mondhatom, hogy nem volt déjà vu-érzésem olykor-olykor. Még Bősze Ádám is ugyanazt a poént sütötte el konferálószövegében: halkan megsúgta, hogy hány ráadással készült a zenekar. A közönség humorérzéke is a régi maradt, tavaly a bejelentett három helyett négyet, idén kettő helyett hármat csikart ki a vonósegyüttesből.

I Musici di Roma (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)

Talán nem is hiába csökkentette a hivatalos mennyiséget a zenekar, amely a koncert első felére szokásához híven itáliai műveket, a második részre pedig Hindemith, Dvořák és Sosztakovics darabjait tűzte műsorra. Meglepő lehet, de nekem az utóbbi rész sokkal jobban tetszett: nagyon jót tett a precíz, mégis olaszosan szabad és szárnyaló előadásmód az általában inkább németes renddel előadott műveknek. Hihetetlen, hogy milyen finoman, cizelláltan tud játszani ez a zenekar! Máskor meg olyan melegen és puhán, mintha legalábbis fémhúrok helyett bélhúrok lennének a hangszereiken. Ráadásul mindezt hihetetlenül természetesen, szabadon, mégis tökéletesen összehangolva. Minden darabnál olyan érzésem volt, mintha egy finom kis ékszerdobozt vagy díszes szelencét nyitottak volna ki, s abban gyönyörködnénk az utolsó hang lecsengéséig. Paganini A velencei karneváljáról meg az jutott eszembe, miközben ámulva figyeltem a szólistát: olyan ő, mint egy öltönyös rocker. Csak gitár helyett hegedűvel.

I Musici di Roma (Fotó/Forrás: Bartók Plusz Operafesztivál)