Például a miskolci színháztörténeti múzeum friss időszakos tárlata, amely egy, a 19. század utolsó és a 20. század első negyedéből egy tökéletes ismeretterjesztő és szórakoztató módszert mutatott be. Bár egri Dobó István Vármúzeum kiállítása a Schreiber-féle papírszínházról nemrég a budapesti Operaházban is vendégeskedett, nem csupán ezért kapcsolódik a műfajhoz. Az esslingeni Schreiber Kiadó 1878 és 1926 között megjelent 69 szövegkönyve és az ahhoz tartozó, papírívekre nyomtatott, megrendelhető díszletek és figurák ismert drámák és jórészt Grimm-mesék mellett 13 opera, például A varázsfuvola és a Tannhäuser „hozzávalóit” is tartalmazták.

wrtge

A kor legismertebb illusztrátorainak munkái jórészt polgárcsaládok otthonaiba kerültek – kiállítás anyaga egy kassai polgárcsalád leányának, Tarczal Máriának a tulajdona volt –, ahol leginkább gyerekek adták elő szüleiknek a darabokat. S hogy minél érdekfeszítőbb legyen a körülbelül negyvenöt perces produkciók hatása, a vásárlók a kulisszák, a kisebb-nagyobb rekvizitek és a drámai pózokba merevített, jellegzetes karakterjegyekkel vagy eszközeikkel ábrázolt szereplők mellé rendezői utasításokat is kaptak, és egy, a különböző színpadi effektek keltéséhez szolgáló útmutató is járt. A különböző fényhatásokhoz színes hártya- vagy zselatinpapírt javasoltak, a megvilágításhoz pedig öngyulladó gyufát és mécsest használtak. A szél zúgását egy spárga és némi súly, süvítését papírlap, eső kopogását száraz borsó és zacskó vagy fadoboz segítségével érhettek el. A családi együttléten túl minden bizonnyal pedagógiai hasznot is hozott a Schreiber-féle gyermekszínház, mi több, teátristákat – amatőr vagy a kornak megfelelő professzionális szinten –, de leginkább elhivatott nézőket nevelt.

eq

Nem úgy, mint a fesztiválhoz kapcsolódó ismeretterjesztő elméleti-zenetörténeti előadás-sorozat, ami a már tapasztalt Bartók-hallgatókat várta minden egyes nap 11 órától a Játékszínben. Volt, hogy alig ültek többen a nézőtéren, mint a színpadon, és olyan is akadt, hogy közel negyvenen vettek részt a Bartók-életmű megértését, az abban való elmélyülést elősegítő előadásokon. Számomra – talán paradox módon – nem azok voltak az izgalmasak, amelyeket vetítés és zenei bejátszások, illetve élő produkciók színesítettek, hanem egy beszélgetés, ahol a szó ereje is elégnek bizonyult.

Ezen a beszélgetésen öt alkotó, Kozma Attila, Selmeczi György, Szabó Attila, Szinetár Miklós és Topolánszky Tamás vett részt, akiknek rendezőként vagy koreográfusként volt közük Bartók-darabokhoz. Ami hatott, az nem az ő ismertségük, hanem a személyesség, az élményszerűség, az egyéniség. Ha jobban megnézzük, az ő történeteik sem tartogattak több érdekességet, mint például Bartók szerelmi viszonyai és azok megjelenése a zeneszerzői oeuvre-ben – sőt! –, ám a személyiség és a személyesség bármilyen audiovizualitást és tényszerűen ömlesztett adatot felülír. Másfél-két óra alatt lankad a figyelem, különösen a sötét nézőtéren ülőké.

hf

Minden tiszteletem Flach Antalé és Sziklaváry Károlyé, akik választott tárgyaik avatott ismerői, de a sűrűn telegépelt A4-es lapok látványa engem elrettent, ha meg azokba belebújva felolvasást kezdenek, szakítsák azt meg fotókkal vagy műrészletekkel, legyen a vetítővásznon és szóljon a hangszóróból bármit, eleve azt érzem, hogy közénk szállt a késő nyolcvanas-kora kilencvenes évek bódító TIT-előadásainak szelleme. (Higgyék el, tudom, miről beszélek, unalmasan eminens gyerekként rendületlenül buszoztam Szolnokra.)

wzhrf

Azt hiszem, erre a műfajra is alkalmazható lenne Szinetár Miklós vezénylés illető útmutatása: érezni kell, hol vannak a csúcspontok. Nem lehet arra törekedni, hogy a magyar oktatási rendszer hagyományainak megfelelően kizárólag a nevek, a címek, a dátumok, a zenei motívumok mennyiségére koncentráljon egy előadó. Tessék felkelteni az érdeklődésemet – ahogy az angol mondaná: legyen szexi –, aztán majd én utánanézek Google-lal, Youtube-on, könyvtárban. Ilyen töménységgel szembesülni ijesztő, de én nem rettenek meg a kihívásoktól. Szóval jövőre ugyanitt!