Néha azt üvöltik az ember ablaka alatt, hogy ria-ria-Hungária, máskor meg rezesek tolják. Utóbbi esetben az ember lánya – fesztiválprogram ide vagy oda – hajlamos azt képzelni, a térzene tulajdonképpen neki szóló szerenád. De délután 5-kor még nem teszünk ki gyertyát az ablakba.
Különben is: rohanás van. A Széchenyi utcán először elhagyom a járdán a bikát és a torrerót, aztán következik a Mandarin, a Kékszakállú és a Fából faragott királyfi. Igyekszem nem rájuk lépni, hogy nézne az ki, hogy lábaim tapossák őket. Bartók a színház másik oldalán, így őt távolabbról néz rám. Ne tessék aggódni, nem kaptam napszúrást, tényleg ez van a járdán. Sőt a megfelelő szögből egészen úgy tűnik, mintha kiemelkednének a térkövekből. Az arányokkal és a szögekkel való játéknak köszönhetően jön létre az érzéki csalódás, amit körülbelül annyira egyszerű hitelesre festeni, mint egykor a templomok kupolafreskóit. Ma azonban már van technikai segítség: ott a kamera, elég annak a képét ellenőrizni, és kiderül, jó helyen nyúlnak-e a nyúlandók, és jó helyen rövidülnek-e a rövidülendők. Az alkotás egyébként a járókelők előtt zajlott, a színház jegyirodája mellett, az átjáróban készültek a képek. Varázslat nélkül, de azért – szerencsére! – maradt titok.
Ellentétben Horgas Eszter és a Class Jazz Band nagyszínházi koncertjével, ahol titok nem volt, csupán varázslat. Megfigyelték már a színházi jazzkoncert-közönséget? Tanulságos. Udvariasan ül, nincs láb-, kéz-, fejmozgás a megfelelő ritmusra – a nem megfelelőre se –, helyette valami intellektuális-áhítatos merengés van. És amikor az ember azt hinné, micsoda hűvösséggel társul a feszült figyelem, a szám végén egyszer csak kirobban a taps, a tetszést hujgásokkal és füttyel meg bravóval fejezik ki. Na, akkor ennyit a prekoncepciókról és a sztereotípiákról.
Azokról, amiknek a koncert két főszereplőjének, George Gershwinnek és Leonard Bernsteinnek az életútja szintén nem felelt meg. „Hol vár új haza” – énekli magyarul Falusi Mariann a nyitó Somewhere-t. (A jelen geopolitikai helyzet és szűkebb környezetem történései miatt erős rúgást érzek gyomortájékon.)Párhuzamos életrajzokat hallunk, a narráció alatt fotókat látunk. Két emberi és zeneszerzői sors rajzolódik ki szövegben és muzsikában. Azonosságok és különbségek, sok akadály, sok küzdés, némi szerencse. Meg persze a magának utat törő tehetség. Ülök a lépcsőn – bizony, ennyire megtelt a színház! –, és egyre inkább lecsöndesülök, pedig vannak szép számmal dinamikus részek a programban. Mégis. Befelé figyelek, elengedem magam, csak a zenére hagyatkozom, hogy az vezessen.
De elég a lelki nyugalomból meg az elmélyülésből, irány a Lovagi Tornák Tere a diósgyőri vár tövében, a Bükk lehető legközvetlenebb aljában. Visz a kisbusz, benne öt olasz – a nézőtéren később német és angol szó is hallik –, a sofőr és két műszakos fiú a színházból. Jól szólt a koncert, kérdezi tőlem egyikőjük. Ööööö... Benn a színházban, ott voltál, a lépcsőn. (Istenem, hát mit lát ez a hangosító az én fülemben?!) Ööööööööö..., szerintem igen, én jól hallottam. (Nem értek a zenéhez, a tánchoz, a hanghoz! Se.) Aztán fél füllel – öööö... – hallom, hogy régóta el akar jutni Szolnokra. Szolnokra? Mi vonzza őt oda? (Tágabb pátriám. Nincs ott semmi. Jó, kosárlabda meg vízilabda.) A katonai bolt. Meg a katonai bázist akarja megnézni. (Aha, akkor ezért volt annyira szakszerű az előbb, amikor a Carmen kapcsán álcahálókról meg sátrakról beszélt.)
Mert a Carmenre megyünk. Én gyakorlott szabadtéri-nézőként pléddel. Szükség is lesz rá, éjféltájt fejeződik be az előadás. Tűzijátékkal. Ám addig még van daltanítás – Kerényi Miklós Gáborral –, egy dzsip meg egy teherautó, egy tűzpiros Ferrari – a torreádorok azzal járnak –, kivilágított reklám kisvonat a városnéző fajtából. Gyönyörű kutyák a fináncoknak és egyéb közegeknek, gyerekek statisztaként és kórusban, négy lovas, akik először olyanok, mintha a Bükk betyárjai jöttek volna le a hegyről, aztán meg olyanok, mintha a szomszéd haciendáról ugrottak volna át. (És a lovak nem ijedtek meg a tűzijáték petárdáitól!) A nézőkkicsit bátortalanul, de dalolnak a megfelelő helyen, a színpadi gesztusok a helyükön vannak, bár talán nagyobbak, mint amit ez a színpad és tér elbír. Ég a hordókban tűz, a táncosok nagyon tolják –mondja avatott színházi barátom, a legjobbak, tudod, a hetedik kerületben annak a kis színháznak a táncosai, na, amit a Szögi Csaba csinál, úgyhogy pontosíthatjuk: a Közép-Európa Táncszínházról van szó –, a miskolci színház zenekara és énekkara dettó. Emelkedik és forog a rendezői védjegynek is tekinthető „hétszeregy”– hét méter hosszú, egy méter széles emelő –, menetrendszerűen jön a füst – jaj, szegény énekesek, hogy nem zavarja őket –, minden nagyszabásúra tervezve. Az elején pezsgő, közben pogácsa és rétes érkezik a nép egy részéhez. (Jókor kell jó helyre ülni, ennyi a titok, nem a kiválasztottság. Meg a tériszony, hogy emelkedő nézőtéren, pláne mobilon, ahol alattunk a semmi, bizonyos magasság fölé nem megy az ember.) Utóbbi a legjobbkor: cukor serkentően hat az érzékeimre.
A hatáskeltő eszközök ellenére valami mégis hiányzik. Mester Viktória csodálatos, Létay Kiss Gabriella nemkülönben, aurája van Molnár Leventének, a többiek is rendben teszik a dolgukat. Nem, biztosan nem szaturálódtam a Carmennel. Talán az lehet az oka, hogy a szokatlan, az egyediség és a váratlanság élményét kínáló városi terekből egy mégiscsak hagyományosabb színházi térbe került a produkció? Talán a zsúfoltnak tűnő színpad teszi?
Közben nyugodtan agyalhatok azon, honnan ismerős a Habanerából a „Situ ne m'aimespas, situ ne m'aimespas, jet'aime!” fordítása. Lillas Pastia kocsmájában hirtelen rám tör a megvilágosodás. Hát ezt énekli a Vukban a béka! „Ha nem szeretsz, hát én szeretlek, s ha én szeretlek, jól vigyázz!” Innentől kezdve jöhetnek a Hilbert-problémák.