Bátorság és összpontosítás - Mester Viktória és Carmen

- Minden mezzo vágya Carmen szerepe. Te mikor találkoztál először az operával?

- Az első opera, amit láttam, általános iskolásként, az érdekes módon épp a Carmen volt. Az énektanárnőnk szervezte ezeket a budapesti utakat, hogy kisvárosi gyerekként magunkba szívjuk a kultúrát. De túl sokra ebből az előadásból nem emlékszem, annyira csupán, hogy az Erkelben volt, és egy kövér néni énekelt a színpadon egy kövér bácsival. A zenét szerettem, a látvány azonban nagyon zavart: egy gyerek királylányokat és hős lovagokat képzel magának a mesékben.Aztán ahogyan egyre többet jártunk az Operába, persze, egyre jobban tetszett a műfaj.

Carmen - próbafotók

- Szerepgyakorlat órára az elsők között ezt tanultam meg Medveczky tanár úr irányításával, a vele való munka pedig nagyon nagy élmény volt. Egy évvel később, hogy kikerültem a főiskoláról, Selmeczi György rendezte a Carment Miskolcon, és meghallgatást tartottak. Elénekeltem neki a Seguidillát vagy a Habanerát, már nem is emlékszem, majd annyit mondott: „Szeretném megkínálni ezzel a szereppel." Ez óriási dolog volt számomra.

- Azóta több rendezésben énekelted Carment, és gondolom, a magánélet is, az, ahogyan nőként változol, szintén nyomot hagy a szerepen. Miben gondolsz mást gondolsz róla ma, mint akár főiskolásként, akár frissen végzettként?

Alakul róla a véleményem, az igaz, mert minden rendezés és az idő hozzáad valamit a képhez. Azok az alapok viszont, amiket Selmeczi Györggyel lefektettünk, elég mélyek ahhoz, hogy mindig visszanyúlhassak hozzájuk. Soha nem gondoltam Carmenről, hogy egy felszínes, magakellető, magát riszáló csaj, aki minden férfira ráragad. Épp ellenkezőleg: szerintem ő egy magányos, valamikor megsebzett, önfeláldozásra bármelyik pillanatban hajlandó nő. Amikor éneklem, folyamatosan fejtegetem, mi lehet benne, mi állhat a tettei mögött. A "minden mindegy" szabadulásvágya motiválja, és nem számít, hogy José vagy Escamillo, csak ragadja el őt valaki, vagy él bele a világba, sodródva az eseményekkel teljesen fatalistán? Az biztos, hogy a novellával ellentétben számomra nem negatív hős. Mérimée egysíkúnak, aljasnak mutatja, de honnan tudjuk, mi áll ennek a hátterében, milyen törvények közt élt, hogyan kellett harcolnia a túlélésért? Olyan ugyanis nincs, hogy valaki eredendően gonosz.

- Ebben a rendezésben meg tudod mutatni ezeket a fordulópontokat?

- Azt hiszem, igen, mert belefér abba a szerethető, forradalmár karakterbe, amit Kerényi Miklós Gábor kér, ebben nincs köztünk ellentét. És valahogy szerencsés módon eddig minden rendezőnél sikerült átvinnem azt, amit gondolok, mert ha meggyőződéssel csinálja az ember, ha látszik, hogy érti, amit kérnek, a rendező szabta határok között az énekes szabadon mozoghat, és tudunk kompromisszumot találni. Itt állandóan történik valami Carmennel, forr körülötte a levegő. Szerintem szerencsés csillagzat alatt készült ez az előadás, és azért szeretem, mert nagyon sok embert mozgat, vibrál a színpad, igazán közönségbarát. Ha bejön ide a Dóm térre 3500-4000 ember, ők show-t akarnak látni, és akikkel beszéltem, kollégákkal vagy laikusokkal, azoktól mind pozitív visszajelzéseket kaptam. Állandóan arról beszélünk, hogy az operának új közönséget kell megnyerni, a fiatalokat pedig azzal tudod elérni, amit ők ismernek, tehát például a musicalszerűségen keresztül.

- Tavaly alig egy héttel a szegedi premier előtt kerültél bele az előadásba. Kívülről, laikus nézőként ez lehetetlen, embert próbáló feladatnak tűnik. Belülről neked ez ennyire könnyen megy?

- Dehogyis! Eszméletlen volt. Hat nappal a bemutató előtt érkeztem meg, azonnal a Dóm téri nagyszínpadra kerültem, és négy nappal később nekem teljesen biztosan kellett mozognom az előadásban. Mint a szivacs, úgy szívtam magamba az instrukciókat. Nem ettem, nem ittam, bementem a délelőtti próbára, hazamentem, rögzítettem, este ismét próbáltam, és teljesen kizártam a külvilágot. Egy kicsit olyan volt, mint amikor a vizsga előtti éjszaka tanulod meg az anyagot: jól teljesítesz másnap, mert koncentrált idegállapotba kerülsz, később viszont ebből csak valami érzet marad, a biztonság és a bizonyosság, a tudatosság hiányzik. Ha például azt mondják, csináljam úgy, mint a videón, nem tudom úgy csinálni, mert volt, amit improvizáltam akkor, és ha nem is minden, de elég sok dolog kiesett. (Nevet.) Úgyhogy nekem ez a két hét egészen másról szól, mint egyszerű felújításról.

- Ha arra vagy kíváncsi, egyébként vakmerő vagyok-e, akkor azt mondom, hogy nem, nem vagyok vakmerő. Viszont tudom, hogy könnyen tanulok, és ez biztonságérzetet ad. Nemrég volt egy beugrásom Händel Semele című operájába. Felhívott a zenei vezető, hogy nagy bajban vannak, mert Juno szerepébe kellene beugranom másnap. Mondtam, hogy nem ismerem a szerepet, abból csak az áriát tanultam valamikor... De volt egy éjszakám, megtanultam, és a következő napon közönség elé álltam. Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy gyerekkoromban keveset tanultam, az órán megjegyzett dolgokból éltem. A főiskolán viszont presztízzsé vált, hogy ötösre vizsgázzak, és akkor kezdtem megszeretni a koncentrált tanulás érzetét, azt, hogy nem félsz, amikor vizsgázni mész.

- A rögzítés tanulható, fejleszthető vagy egyszerűen csak adottság kérdése?

- Kovalik Balázsnál tanultuk meg igazán, hogy koncentráltan dolgozzunk, hogy abban a két órában, amikor velünk foglalkozott, egymásra és a munkára figyeljünk, úgy rögzítsünk, hogy az bármikor könnyen visszajöjjön. Azt érzem, hogy az elején tényleg rászánt idő a későbbiekben megtérül. Sok barátom áll a szakmából ez előtt értetlenül, de nem tudom, hogy technika vagy adottság. Szerintem figyelem-összpontosítási képesség és bátorság kell hozzá, semmi több.