A vérbeli rajongókat és az odatévedőket a hangerő nem tántorította el - de miért is tántorította volna, hiszen tudjuk, hogy itt nem ez a lényeg, hiszen a szigetelés előtt nem áll ott a hang szó előtagként. A klasszikus zene ebben az évben is képviseltette magát a Sziget Fesztiválon, jó nagy színpaddal, székek helyett babzsákokkal, a színvonalas programokon pedig felléptek a Virtuózok című tehetségkutató sztárjai (12-én, szerdán, amikor kimentem, épp Kéringer Dávid adott remek hangulatú koncertet, lenyűgözve mindenkit hol virtuóz, hol bensőséges szaxofon- és furulyajátékával), az Armel pikáns opera sitcomot mutatott be Almási-Tóth András rendezésében, Vajda Gergely irányításával Eötvös Triangeljének aktív részesei lehettek a bátrabbak, akik pedig igazán mertek, még vezényelhettek is.

Főműsoridőben a Magyar Állami Operaházé lett a színpad, ezúttal a beszédes Crossoper címmel, de még előttük a Moltopera Társulata is bemutatkozhatott röviden. Valóban, idén sem állt sok idő rendelkezésükre, a tavalyihoz hasonló módon pedig egy kisebb beavatási előadással készültek, amolyan tekintsünk csak a kulisszák mögé jelleggel, főképp a cselekménnyel kapcsolatban, a rendezés tekintetében. A szűk tizenöt percben a társulat vezetője, Ágoston László a közönség soraiból hívott fel önként jelentkezőket (meg olyanokat, akiknek kicsit azért könyörögni kellett), hogy váljanak a cselekmény részeseivé, próbálják ők maguk megrendezni az adott jelenetet, szituációt, vagy csak épp játsszanak improvizatív módon, a szerepükön belül, közreműködve Puccini Gianni Schicchijének híres O mio babbino caro-jában. Ezt az áriát a fiatal és emellett - ennyi szexizmus engedtessék meg - nagyon szép szopránénekesnő, Tatai Nóra adta elő őszintén, egyszerűen, hajlékony hangon, érzékeny színekkel és ugyanilyen színészi játékkal, Emszt András pedig remek zongorakísérőnek bizonyult. Noha Ágoston igyekezett a maximálisat kihozni a rövid szeánszból lendületes irányításával, a felhívott közönség - bár úgy tűnt, jól szórakozott mindenki - kicsit kívülálló maradt. Kétszer ennyi idővel talán már többet lehetett volna kezdeni...

Dilemma és örök kérdés, hogy hogyan lehet főleg laikus közönséget és még inkább fiatalokat közelebb hozni egy olyan műfajhoz, amit ma nem elsősorban a fiatalokhoz kötünk, pláne, ha az egy olyan sokrétű színházi műfaj, mint amilyen az opera. A Balázs Béla-i kérdést - „Hol a színpad: kint-e vagy bent..." - többféle jelentésréteggel is felruházhatjuk, de a harmadik éve szigetelő Magyar Állami Operaház műsora egy kicsit mintha ennek szó szerinti jelentést adott volna. Saját beavatási szertartásukat a közelgő Shakespeare-évnek szentelték, bár kissé talányos módon. Ezt a talányt ki nyer ma?- szerűen próbálták felfedni. Az ismertebbnél ismertebb áriákat igyekeztek úgy ábrázolni, úgy megrendezni, hogy valamely Shakespeare-műre utaljon, lehetőleg nem túl komplikált módon. Ráadásul a kapcsolat az operarészletek és az irodalmi művek között elég laza volt, de ez senkit sem zavart a felhőtlen szórakozásban. A Moltoperával ellentétben ez a produkció (Aczél András  ötletes rendezése, minimál díszletekkel) a beavatást másfelől közelítette: egyrészt nem hívtak fel embereket színpadra, hanem ők mentek le a közönség soraiba, másrészt pedig egy ruhafogas is ott állt a pódiumon, ahol sok esetben láthattuk az énekes átlényegülését.

A műsorvezetői szerepben is tetszelgő Hábetler András bariton énekes rögtön költői kérdésekkel bombázta a hallgatóságot: miért is szeretnénk ezt az ódivatú műfajt? Mi a jó abban, hogy kövér emberek óbégatnak a színpadon? A megoldáshoz talán közelebb hozott az a feladat, hogy az áriák alatt gondolkodjunk a Shakespeare-műveken, figyeljünk arra, ami a színpadon történik, és arra is, hogy ki mit vagy legalább hogyan énekel.

Musetta keringőjéből Otello története rajzolódott ki, a Sevillai borbély Rosinája a Makrancos Katára utalt, Gershwin Summertime-ja alatt Antonius és Cleopatra tragédiája bontakozott ki, még ha nem is olyan tragikus módon, az éj királynőjének megnyilvánulásai pedig Lady Macbethre engedtek gondolni. Az ötlet először erőltetettnek tűnt, de aztán a fentebb vázolt okokból rájöttem, hogy nem is olyan rossz. A már említett Hábetler mellett a tavalyi szigetes énekesgárda lépett fel: Keszei Bori, Megyesi Schwartz Lúcia, Rőser Orsolya, Fodor Beatrix, Boncsér Gergely és Szvétek László. Mindenki hozta a már szinte megszokottnak mondható formáját rendületlenül: a hölgyek, ha kellett kacérak voltak, ha pedig úgy kívánta a szerep, bájosak vagy épp szörnyetegek. Szvétek leginkább buffo karakterben parádézott már-már túlzásokba esve, Boncsér pedig lehengerlő tenorját sztárként csillogtatta a Nessun dormában, ami idén is az egyik emlékezetes pontja lett az előadásnak.

Hogy ne ijesszenek el rögtön mindenkit, azért megszólaltak olyan dalok is, mint a What is a youth Zefirelli Rómeó és Júliájából (hogy Shakespeare ténylegesen, dalban is képviselje magát), Frank Sinatra örökzöldje, a My Way, és a végén az elmaradhatatlan Always look on the bright side of life...

Az előadás karmestere, Köteles Géza ezúttal is kiváló hangszereléseket készített, és lelkesen fogta össze maroknyi zenészcsapatát, így a hangzásban nem is maradt hiányérzet, utólag visszaemlékezve, szinte szimfonikus élményben részesültünk.

A műsor végén - mintegy a schumanni költő szól karakterben - Hábetler András kiszólt a közönség felé és ismét hangsúlyozta a 2013-as első OperaSziget mottóját, mely szerint az operaénekes is ember. Igen, az, de bizonyos titkok tudója. Olyan titkoké, amiket pont hogy nem szabad az embernek magában tartania. Ezeknek átadása pedig, úgy tűnik, jó úton halad...