Szeptember 6-án reggel a híreket görgetve megakadt a szemem egy címkezdeten: "Ne menjen ma az Opera környékére". Úristen - gondoltam - pedig nekem muszáj lesz. Szerencsére tovább olvastam: "kivéve, ha szereti az operát". A kisföldalattiból kilépve persze teljesen nyilvánvalóvá vált, miért tanácsos elkerülni az Andrássy utat az autósoknak. A Szabadság OperaGála alkalmából kiköltözött az Opera a járda és úttest kellős közepére, amire egyébként már korábban is volt példa. Az itt bemutatott, Donizetti Csengő c. egyfelvonásosának előadása minden lehetséges szempontból rendhagyónak bizonyult - ez már akkor nyilvánvalóvá vált, mikor megpillantottam a Szfinx-teraszon berendezett színpadot. Az énekeseknek egy ferde óriás esküvői tortán kellett állniuk, gurulniuk, feküdniük, dobálózniuk, ami néha igen félelmetes látványt nyújtott. A hab a tortán különböző méretű babzsákok formájában jelent meg, amelyekről később kiderült, hogy több funkciójuk is van (például gyógyszert vagy üzeneteket rejtenek), középen pedig egy óriási, kifejezetten szocreál menyasszonybábu állt. Ehhez csatlakozott később az idősödő vőlegény figurája, akit Enrico időről időre lefejezett, vagyis letépte a tépőzárral rögzített fejet, majd eldobta. A színpad ilyen fajta elgondolása tulajdonképpen működött, a direkt ordenáré ízlésű színvilágot viszont nem találtam olyan szerencsésnek. Képzeljük el, mely színek a legrondábbak a világon, majd válogassuk ki közülük azokat, amelyek a legkevésbé illenek egymáshoz. Az eredmény egy zöld, lila, rózsaszín és sárga esküvői torta, mindez susogós anyagból megvarrva.

A Csengő az opera buffák tökéletes prototípusa. A témát számtalan szerző számtalan operában feldolgozta, legismertebb példa rá a Sevillai borbély, de hasonló a szituáció Donizetti egy másik operájában, a Don Pasqualéban is. Egy kapuzárási pánikban szenvedő öregember rájön, hogy családot, fiatal feleséget és kisgyerekeket szeretne maga köré, a menyasszony azonban inkább a fiatal hősszerelmesre vágyik, aki igyekszik a vén vőlegényt minél többször köznevetség tárgyává tenni. Jelen esetben egy öreg patikus, Don Annibale Pistacchio veszi el a fiatal és gyönyörű Szerafinát. Az esküvőn feltűnik Enrico, Szerafina volt kedvese, aki sértett büszkeségében mindent megtesz azért, hogy ne történhessen semmi a friss házasok nászéjszakáján. Először francia piperkőcként csenget be az éjszaka közepén, majd torokgyulladással küzdő operaénekesként, végül feleségének orvosságért rohanó aggódó férjként. Don Pistacchio további bosszantására szolgálnak azok a kis üzenetek, amelyeket a puffok közt talál meg az öregúr, és amelyeket a patikust játszó Szvétek László torzított hangon olvasott fel, mintha csak az Óz, a nagy varázslóból lépett volna ki. A színészként frissen végzett rendező, Fehér Balázs Benő számtalan ehhez hasonló hangeffektet használt a darab során: eddig még sosem hallottam szintetizátorhangon megszólaló recitativo seccót, és olyat se tapasztaltam még operaelőadáson, hogy egy sziréna éppen jókor szólaljon meg, ezzel spontán módon hozzájárulva a produkcióhoz.

Kevésbé szokatlan színpadi effekt volt a patikussegédet alakító Kóbor Tamás megjelenéseit követő petárdadurranás, amely a Szentivánéji álom Puckját juttatta eszembe. A párhuzam jó ötlet, mégis kicsit túljátszottnak éreztem Spiridione figuráját, aki folyton a földön fetrengve töltötte magába a bort helyettesítő tejszínhabot. Az előadás másik gyengesége volt a hangosítás az énekesek esetében. Az egyébként magabiztos, fényes orgánummal rendelkező Rőser Orsolya Hajnalka hangját fülsértővé erősítette a mikrofon, a kórusból pedig leginkább az elöl állók hangja hallatszott. Mivel az Opera bejárata melletti ficakban rendezték a darabot, nem volt hely a színpadon az énekkarnak, így az épület ablakából énekeltek. Ez izgalmas ötlet, de úgy tűnt, egyáltalán nem látják a karmestert, így időnként szétestek a zenekari és énekszólamok.

Az előadás másik erőssége a fordítás volt - mivel nem tudták a feliratot hol megjeleníteni, magyarul énekelték az operát. Az énekesek tökéletes artikulációjának, illetve a mai nyelvezetnek köszönhetően tökéletesen tisztán kivehető volt a szöveg, ami egyébként a magyar nyelvű előadásokról meglehetősen ritkán mondható el.

Az előadás számtalan poénos jelenete közül is kiemelkedett, a második és harmadik becsöngetés. Előbbi esetében az énekes több csomagnyi zizi cukorka formájában kapta meg orvosságát, amelyet másfél méterről öntött a szájába Don Pistacchio: Geiger Lajost láthatóan csöppet sem zavarta, hogy teli szájjal, vagy éppen köpködve kell énekelnie, ráadásul rekedten. Mikor pedig aggódó férjként sorolta felesége - aki egy vidám öreg néniként a színpadon ropta - gyógyszerének összetevőit, azt is megfigyelhettük, milyen aktív szerepe van az egyébként láthatatlan súgónak.

Az indiánnyár melengető napsütése kitartott az előadás végéig, az esti gálát azonban elmosta az eső, így az ingyenes műsorok közönsége "kénytelen" volt elhelyezkedni az Opera vörös székein. A szabadtéri előadások minden hátrányával együtt mégis örültem, hogy a Csengőt még kint, a páholyok székein nézhettem végig, hiszen ki hallott már szintetizátorról a zenekari árokban?