Jólesett az ajánlatod, hogy telefonálás helyett találkozzunk, akár hétvégén is. De meglepett, hogy reggel hétre is tehettük volna az időpontot.

Simán. Háromkor kelek, de van úgy, hogy kettőkor. Short sleeper vagyok, az én szervezetemnek elég négy óra alvás. Aztán, ha tehetem, napközben próbálok aludni egy órát, ha álmos vagyok. Szeretem a hajnali ébredést, amikor még nem indul el a zaj, amikor semmi nem zavar, például egy ilyen kelletlen pincér, aki felvette a rendelést.

És ha éjfélkor érsz haza egy-egy előadás után?

Akkor négyig, ötig is sikerül. Főleg külföldön, ha hotelban vagyunk, próbálok sokáig aludni, hogy ne a számítógép előtt kelljen eltöltenem az időt, ami nekem különösen nehéz. Filmekhez nincs türelmem, rövid videókat nézek inkább, általában autókat, hogy milyen öreg csotrogányt vegyek, de persze nem vehetek semmilyet, mert már van három. Az olvasást két-három oldal után abbahagyom, mert elfárad a szemem. Tanulás közben is, ehhez képest egy csomót kell tanulnom.

Hét éve nem találkoztunk – azt mondják, egy ember életében ez épp egy periódus. Nálad valami robbanás ment végbe ez idő alatt, úgy érzékelem, Párizs, Monte-Carlo, Brüsszel, és még sorolhatnám az állomásokat, a legnagyobb színpadokon fordulsz meg, és hamarosan két csúcsintézmény is vár. Mesélsz egy kicsit az énekesi evolúciódról?

Rossz voltam, és jobb lettem.

Ez így egy kicsit kevés. (Mindketten nevetünk.)

2012-ben énekeltem először Salzburgban, Cecilia Bartoli ezután kezdett el ide-oda hívogatni. Ismertem őt még a zürichi éveimből, de úgy látszik,

Bár, megmondom őszintén, a barokk, ami az ő világa, nekem nem pont az ízlésem, és a hangom se arra való. A buffo karakterekre specializálódtam, és Wagner-szerepeket viszek még. Ami ma is igaz: tudok rossz lenni és jó, de a pályám elején szerintem nem voltam jó. Soká lettem kész, nem találtam például olyan tanárt, aki megtanított volna énekelni.

Kálmán Péter (Fotó/Forrás: Bognár Dorina)

Több helyen elmondtad már, hogy a New York-i Manhattan School of Music-ba jártál, de arról semmilyen infóm nincs, milyen családi környezetből jössz.

Az a baj, hogy mindent elmondtam már interjúkban. Azt még tényleg nem, hogy pesti gyerek vagyok, anyukám gyógypedagógus volt, apám mérnök, a nagybátyám pedig Gáti Oszkár (Jászai Mari-díjas színművész – a szerk.), háromévesen szerepeltem a vizsgaelőadásán. Hogy hogyan fordultam a zene felé, szintén ismert: kosaraztam középiskolásként, de a kórus készült Dániába, úgyhogy inkább beálltam énekelni.

Jövőre debütálsz a Metropolitanben. Hitted-e, gondoltad-e, vártad-e?

Hittem, sőt gondoltam is, de nem vártam, csak reméltem. A karrierem az elején úgy nézett ki, hogy inkább lefelé megy, mint felfelé. És valahogy beérkeztem. Glyndebourne megvolt, idén eljutok a Covent Gardenbe – és a Scalában is énekeltem volna, csak nem tudtam elvállalni, mert Párizsban már le voltam kötve –, szóval ezek a helyszínek a szakmának tényleg a csúcsát képviselik. Ha ezekre a játszóhelyekre eljutsz, onnan nincs feljebb. Aztán egyszer csak felhívott az ügynököm, és közölte, hogy megyek a Metbe. Ahol mindig van előéneklés, amire én nem vagyok hajlandó, de ez nem valami allűr, egyszerűen csak azért, mert nem vagyok jó benne.

úgy nem megy, hogy csak állok ott egy zongora mellett, és énekelek, ez nem ment soha. Ezer éve elmentem Németországba egy kolléganőmmel meghallgatásra. A vége az lett, hogy én tolmácsoltam, ő kapott egy rakás felkérést, nekem meg azt mondták, köszönjük szépen a fordítást. Hát a Metben nem kellett ezen átesnem, és A sevillai borbély Bartolójaként debütálok – ötvenöt évesen. Már szerződtettek 2026-ra is, Az ezred lánya-produkcióra.

Hogy néz ki a naptárad, mennyire feszített a tempó?

Nagyon. 2026-ig tele vagyok felkéréssel, de ’27-re is van már megbízásom, Madridba megyek. Az a része nem érdekel a szakmának, ami nem tartozik szorosan a feladathoz. Az előadások utáni társasági élet, az iszogatás nem izgat, nem veszek részt benne, a taps után én visszamegyek a szállodába. Sokáig egyedül repkedtem, de a család ezt nem bírta el, a gyerekeim anyukái úgy értelmezték, hogy míg ők bajlódnak a gyerekkel, én megyek haligalizni.

de amit családfőként műveltem, inkább kétségbeesett kapálózás volt, bár mindig őszintén, és előre megmondtam, hogy nekem az éneklés a legfontosabb – nem utólag derült ki, hogy úristen, operaénekes vagyok. Pár éve megtaláltam az ideális felállást: a feleségem intéz mindent, amiben én nem vagyok jó, és mindenhova jön velem, megvan az egyensúly.

Kálmán Péter A Rajna kincsében a Wagner-napokon (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

És ennyi operaház között van-e egy is, amelyikben otthon vagy? Vagy mint egy porszívóügynök elintézed a magad dolgát, majd mész tovább?

Igen, így és ez jól van így. Senkitől nem függsz, az a legjobb, ha azt sem tudod, ki az igazgató. Zürichben egyszer elkaptam egy pillanatot. Bonaldo Giaiotti, egy neves, idős énekes jött a Nabuccóra, és a takarásban állítgatta be épp a videókameráját, hogy majd rögzítse az előadást. Hajolgat, nézegeti a látószöget, amikor odalép mögé egy ember, és az mondja: „Üdvözlöm, Maestro, én Alexander Pereira vagyok, az Opera igazgatója.” Az öreg felnézett, azt mondta neki: bravó, majd azonnal visszafordult a kamerájához. Nyilván kellemetlen volt ez Pereirának, akitől amúgy mindenki tartott, iszonyú tekintélye volt, úgyhogy igyekeztem észrevétlen maradni két méterre tőlük. Nagyjából így szeretnék létezni, a magam erejéből, a magam jogán – nekem fontos, hogy úgy jutottam el a Metig, hogy sosem nyaltam senkinek. Az én érdekemben soha nem szólt senki,

Az otthon mit jelent számodra?

Szentendrén élünk, és bár keveset vagyok itt, mindig visszavágyom. Mások azt mondanák, nem lehet megunni Monte-Carlót, de két hónap után igen, nem olyan, mint egy nyaralás. Nekem az az otthon, ahol az autóim vannak. Ahol hajnalban beülhetek a kocsiba és mehetek, imádok vezetni és céltalanul mászkálni az alvó városban.

És milyen zene szól közben a kocsidban?

Semmilyen. Az autót hallgatom. Hogy mikor kapcsol be a motor, milyen hangja van… Régen hallgattam zenét, de ma már nem vágyom rá, ami itt a kávézóban szól ma reggel, attól inkább megőrülök. Néha célirányosan megkeresek egy-egy művet, de

Ha magadat figyeled, akkor változtál az utóbbi években? Az ember elégedettség-mutatója másképp áll, ha végigjárja a legrangosabb színpadokat?

Nézd, nekem nagyon soká indult be ez a folyamat, de nem hiszem, hogy megváltoztam közben. A lazaság mindig megvolt bennem, de a nagy felelősség ugyanígy. Zürichbe ugyan korán, huszonhét évesen kerültem ki stúdiósként, de inkább a szám volt nagy, és túl korán kaptam meg a Szerelmi bájitalban Belcore szerepét Nello Santi vezényletével. Nem domborítottam benne, úgyhogy elkönyveltek, és azután csak kisebb szerepeket osztottak rám. Igaz, volt Papageno, és maradt Belcore is, de nyolc évig nem történt meg a kiugrás. Most történik velem minden, és a mostani szerepkörömet bármeddig lehet énekelni. Bartolo, Dulcamara, Pasquale, ezekben elengedem magam, fürdök, de a buffón túl a wagneri vonalat is szeretem, Alberich és Klingsor is ilyen.

A feleségem mindig hülyének néz, ha ezt mondom.

Igen, mert ha te ősz és ráncos leszel, akkor melletted a nő is. Ez foglalkoztat bármennyire is?

Csak őt. Én imádom.

Nőideálod volt valaha?

Nem volt soha, de a feleségem az lett. Ő nekem tökéletes. Elképesztően jókat tudunk röhögni, mindig játszunk, nekem az a minőségi program, ha együtt vagyunk.

Kálmán Péter a Wagner-napokon (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Korábban rád is hatottak a színpadi partnernőid és ez elmúlt, vagy te sosem szerettél beléjük legalábbis a próbaidőszak idejére?

Kétségtelen, hogy jobb egy olyan énekesnővel dolgozni, akiben látsz fantáziát, de ilyen szempontból engem nem érintettek meg, illetve nem így léteztem a szakmában. Talán egyetlen kolléganőm mozgatott meg, aki intellektuálisan volt erős – ezért szerettem vele játszani mindig. Ő meg tudott fogni az agyával. Szóval

A színészi játék egyébként jobban érdekel, mint az, hogy milyen technikával énekelek.

A mozis operaközvetítésekről mi a véleményed?

A sevillai borbélyt például velem közvetíti majd a Met, itthon is láthatja majd a közönség. Nyilván nagyobb a nyomás, ha élőben néz sokmillió ember, és bár ez nem szorosan függ össze ezzel, ma már nehezítő körülmény a színpadon, hogy nem tudsz kettőt lépni anélkül, hogy ne figyeld a karmestert, mert mostanában már ők is megvalósítják magukat, kevés olyan dirigens maradt, aki téged követ, mint például Santi. Vele olyan volt dolgozni, mintha felhőkön járnál. Ma már a rendező is egó, a karmester is egó, szinte az énekes az utolsó egy produkcióban. Amikor Gianni Schicchit énekeltem a brüsszeli a La Monnaie-ban, az egyik szerepet Elena Zilio játszotta, aki akkor nyolcanegy éves volt, és a világot végigénekelte már. A rendező kitalálta, hogy Schicchi és a család egy jakuzziban ül, úgyhogy Elena Ziliónak is fürdőruhában kellett énekelnie. Megcsinálta, persze, mert az élete a színpad, bennem mégis felötlik a kérdés: de hát miért?

Nézőként látogatsz előadásokat?

Nem tudok megülni egyhelyben. Egyedül Pintér Bélára járunk, az ő előadásaikra szívesen, a feleségem is imádja.

A legfontosabb nemzetközi deszkák után miért vállalsz el egy zsebkendőnyi színpadon egy operakeresztmetszetet konzisokkal az Óbudai Társaskörben?

A legfontosabb indokom, hogy a kolléganőm, Fodor Bea fia dirigálja a Weiner Leó konzervatórium zenekarát, és örömmel veszek ebben részt, hátha én is hozzáadhatok valamit. Barátságból csinálom, Bea mellett Keszei Bori is említendő, imádom ezt a két nőt, kevesekkel vagyok ilyen szoros kapcsolatban a szakmában, de mögöttünk évek vannak.

Kálmán Péter (Fotó/Forrás: Bognár Dorina)

Itthon megbecsülnek?

Remélem. Kevés magyar van a nemzetközi színtéren. Egyébként azért is jó, hogy sehol nem vagyok tag, mert azt csinálhatok, amit akarok. Nem kell például áriaesteket adnom. Állsz a zongoránál, pont olyan, mint egy meghallgatás…

Schicchiként például meg kellett nyomnom egy távvezérlőt, és miközben énekeltem, a színpad alól elkezdett kiemelkedni a már említett jakuzzi. Az énekesek is nézték, a közönség azt nézte, én meg ültem egy kis hokedlin, és énekeltem az áriát. Ki nem pottyantott rá egyet? Persze engem ezért fizetnek, hogy megcsináljam, amit a rendező mond.

Általános értékvesztés megy végbe a kultúrában, előadóművészetben szerintem.

Így van. Kijön valami az orrodból, és az már egy produkció.

Benne van a pakliban, hogy külföldön fogtok élni?

Abszolút. Nem vágyom sehova, de lóg a levegőben. Angliában élnék szívesen. Glyndebourne nagyon nagy hatással volt rám, három hónapig egy hatalmas tanyán laktunk, birkákat etettünk reggelenként, isteni volt. A Paulay Ede utcában születtem, és sokáig azt sem tudtam elképzelni, hogy a Deák tértől húsz méterrel arrébb menjek. Ide már nem tudnék visszajönni mégsem. Amit a bulizó turisták hagynak maguk után, kifejezetten taszít, és az egész mentalitást nehezen viselem, itt volt például ez a flegma pincér…

Fejléckép: Kálmán Péter (fotó: Bognár Dorina)