Mikor találkoztál először Piazzolla zenéjével?
1995-ben – akkor még nem beszéltem magyarul – oroszul diskuráltunk Halász Péter rendezővel, ő mondta, hallgassak Astor Piazzollát, új ajtót fog kinyitni számomra. Igaza lett. Tizenkilenc évesen egyszerre nyújtott katarzis- és sokkélményt a megismerése: először a kvintett formációjú darabjait hallgattam – Piazzolla (bandoneon), Pablo Ziegler (zongora), Fernando Suárez Paz (hegedű), Horacio Malvicino (gitár), Héctor Console (nagybőgő) előadásában. Mágikus hatással voltak rám. Szinte véremmé vált ez a keserédes, mámoros zene. Eleinte álomnak tűnt, hogy valamikor majd én is játszhatom őt. Évek teltek el, mire le mertem jegyezni hallás után bizonyos részeket, majd egész darabokat. Később zenész barátok révén jutottam kottákhoz, amelyek inkább átiratok voltak. Egy egész korszakot jelentett számomra Piazzolla, csaknem a rabszolgájává váltam a zenéjének. Akkoriban saját szerzeményeimet is inspirálta – amit ahhoz tudnék hasonlítani, amikor Hieronymus Bosch festészetét próbálják az utódok utánozni. Nem véletlen a párhuzam,
Piazzolla művészete is egy hatalmas, monumentális, az emberi élet minden szegmensére kiterjedő információhalmaz – zenében kifejezve.
A használt hangnemek, modulációk, a ritmus, a dallamok együttese rárajzolódik a lelki világra, belenyomul az idegrendszerbe, és a hallgató, ha hagyja magát beleereszkedni a zenébe, ráismer az általa is megélt érzésekre – szomorúság, vidámság, boldogság, boldogtalanság – vagy szituációkra: szűk vagy bő napok váltakozása, szerelmi extázis, vagy éppen a sértett szívvel, csalódottan távozás.
Piazzollát Latin-Amerikával és a tangóval azonosítjuk, ami kissé leegyszerűsítő a zenei nagyságát tekintve.
Argentínában, Mar del Plata-ban született, de a családja New Yorkba költözött, ő Bronxban nőtt föl. Itt kapta meg első bandoneónját az apjától, aki valószínűleg nosztalgiából vásárolhatta meg a hangszert. Piazzolla természetesen tangókat játszott rajta, de aztán továbbfejlesztette klasszikus zenei ismereteivel és saját zsenialitásával. Honfitársainak nemigen tetszett, hogy az eredeti, táncolható tangómuzsika-ritmusokat megváltoztatta. Piazzolla tangói azonban – ahogy ő mondta – nem a lábhoz, hanem a szívhez, a lélekhez szólnak. Ha valaki ezt nem hinné el, hallgassa meg például a La muerte del Angelt. Életművével a tangó műfaját és a bandoneón hangszert a komolyzene részévé tette. Termékeny szerző volt, komponált szimfóniákat, concertókat, szonátákat, kamarazenét, dalokat és az egyedülálló María de Buenos Aires tango operitát.
Jelenet a María de Buenos Aires című tangóoperából (Fotó/Forrás: Csokonai Nemzeti Színház)
A María de Buenos Aires szimbolikus mű. Teljes jelentésvilágát feltárni hosszas elemzőmunka lenne. Neked mi a legfontosabb belőle?
Nagyon sok jelentése van számomra. A nő-férfi kapcsolat szinte teljes tárháza benne van – elsősorban a nők szempontjából és az európai kultúra számára szokatlan módon. Benne van minden, ami egy nővel megtörténhet, az elejétől a végéig egy tangórituáléba belehelyezve. Élet és halál egymásba fonódik. Ami bennem felismerést keltett: belénk van kódolva az, hogy egész életünkben várakozunk. Várunk mindhalálig, hogy mikor fog megtörténni az a valami, amire várunk.
De jobb élni, mielőtt meghalunk.
Nekem erről is szól a María de Buenos Aires. Meg arról, hogy a legmélyebb reménytelenségben is fel tud csillanni a remény. S lehet, hogy ugyanazt a kört újra és újra bejárjuk, de közben élünk.
Először játszod teljes egészében a María de Buenos Airest. Milyen érzés?
Amikor Sándor Szabolcs, az előadás zenei vezetője és karmestere felkeresett, minden más feladatomat félretettem, és úgy éreztem, ezt a lehetőséget a sors nekem tartogatta. Sajnos az eufória mellett nagyon mély személyes élménnyel itatódott át számomra a próbafolyamat, mert elvesztettem közben az édesapámat. Saját életemben is átéltem az élet és halál katartikus kettősét, az emóciók széles skáláját. Szakmailag különleges kihívás, hogy az eredetileg bandoneónra írt szólamot akkordeonon úgy szólaltassam meg, hogy az eredeti hangzásvilághoz a legközelebb álljon. A bandóneonnak és a harmonikának valójában nincs sok köze egymáshoz, de azokat az akkordfordulatokat, amelyek a kottában szerepelnek, meg lehet szólaltatni a harmonikán. Kamarazenekarral (gitár, hegedű, brácsa, cselló, bőgő, fuvola, ütősök, zongora) játszom együtt az előadásban – a Toccata Rea kivételével, mely szóló. Élmény együtt zenélni a debreceni szimfonikusokkal, a Kodály Filharmonikusok tagjaival, a kiváló Zádor Tamás gitárművésszel, Sándor Szabolcs karmesterrel, aki zongorázik is az előadásban.
Jelenet a María de Buenos Aires című tangóoperából (Fotó/Forrás: Csokonai Nemzeti Színház)
Szerinted Piazzollának tetszene a debreceni előadás?
András Lóránt rendező szívét-lelkét beletette. Hosszú elemzést készített minden egyes tételhez, képhez, hogy az a lehető legesszenciálisabban jelenhessen meg a színpadon. Elképesztően különleges, a kortárs táncot és tangót ötvöző koreográfiát talált ki. Kiss Borcsa díszlete és jelmezei az igazi, füstös argentin kocsmák, utcalányok és nyomorultak világát idézi meg, amiről Piazzolla írt, s az ő tervezésében is megjelenik a mű szimbolikája. A címszereplő Újhelyi Kingát nagyon régóta ismerem a zene világából. Csodálatos személyiség, szívügye az előadás, minden művészi és emberi energiáját beletette. María de Buenos Airesként letette a névjegyét. Torres Danit – aki Duende – egy nagyon vidám embernek ismertem meg, akit szintén sorsszerűen, lévén félig latin-amerikai, talált meg ez a lehetőség és nagy alázattal fogott hozzá Horatio Ferrer spanyol, de argentin szlengben íródott, igen elvont szövegének elsajátításához és a színpadon való átadásához. A Férfit Udvarhelyi Péter játssza, aki a maszkulin mellett képes lecsatornázni még „a férfi” sok színét is úgy, ahogy a szerző megírta. A Csokonai Színház táncegyüttesének minden tagja külön kis csoda, akiket a világ különféle tájairól fújt ide a szél: Egyesült Államok, Mexikó, Olaszország, Spanyolország, Ausztrália, de természetesen magyar tagok is vannak közöttük.
Az a mentális és fizikai munka, amit a szünet nélküli előadásban nyújtanak, elképesztő. Látni kell.
Ha nem Piazzollát játszol, akkor mit?
A saját szerzeményeimet. És Bachot – csakúgy, mint Piazzolla.
Szerző: Kiss Judit Erzsébet
További részletek a Csokonai Nemzeti Színház oldalán.
Fejléckép: David Yengibarian (Fotó/Forrás: Csokonai Nemzeti Színház)
hírlevél
