- Miért épp jégpálya?

- Amikor egy előadáshoz hozzáfogok, mindig igyekszem a saját benyomásaimat, megérzéseimet szem előtt tartani, és nem nagyon elkalandozni ezektől. Verdi műve kapcsán végig az volt az érzésem, hogy itt egy végtelenül bizonytalan, labilis világról van szó. Az egész történet mintha késélen táncolna, de a bizonytalanság nem is kizárólag csak a történetre jellemző. Maga a zenei alapanyag is hatalmas érzelmi skálát jár be, hol romantikusan drámai, hol pedig vígoperába hajló momentumokkal. Ráadásul mindez egy nagyon erősen politikus közegben zajlik, hiszen a cselekmény középpontjában egy államférfi áll, aki beleszeret a legjobb barátjának feleségébe. Egy ennyire kiszámíthatatlan világban kézenfekvő döntésnek tűnt, hogy az utolsó felvonásra egy hatalmas jégpályán kerüljön sor.

- Hogy találtak szerepet a történetben a többszörös olimpiai bajnok műkorcsolyázónak, Katarina Wittnek?

- Az utolsó felvonás báli jelenetében van egy nagyobb kórusmű, amelyben az élet és a világmindenség felmagasztalása mellett a bálkirálynő gyönyörűségéről is énekelnek, aki a mi előadásunkban éppenséggel Katarina Witt lesz.  Szerencsére Verdi ehhez az epizódhoz egy hosszabb báli zenét is szerzett, tehát bőven lesz időnk a művésznő táncában gyönyörködni.

Playboy-nyuszi az operában

Az NDK-ban született Katarina Witt a mai napig a világ legsikeresebb műkorcsolyázója: kétszeres olimpiai, négyszeres világ és hatszoros Európa-bajnok. Az 1994-es Lillehammeri olimpia után ugyan végleg visszavonult a profi sportéletből, neve újra és újra előbukkant a legkülönbözőbb fórumokon. A 90-es években több ízben próbálkozott filmes karrierrel, szerepelt többek között Robert De Niro oldalán a Roninban, 1990-ben pedig Emmy-díjat kapott a Bizet operája alapján készült Carmen a jégen c. filmben nyújtott alakításáért. Witt nem sokkal később újabb világrekordot állított fel: 1998 decemberében az ő képeivel jelent meg a Playboy német kiadása. A lap történelme során egyedül Marilyn Monroe címlapfotóival volt képes hasonló eladásszámot produkálni.

- Az Álarcosbálnak két változata maradt fent, amelyek közül Szegeden most az első, ritkábban játszott verzió lesz látható. Miért épp emellett döntöttek?

- A darab első változatát a nápolyi operaházban mutatták volna be, de miután Verdi elkészült a darabbal, a helyi cenzúra letiltotta a darabot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy III. Gusztáv svéd király, akárcsak az operában, valóban merénylet áldozata lett, így a bemutatónak volt egy politikai vetülete is. Verdinek végül újra kellett írnia a darabot, a cselekményt áthelyezte az Egyesült Államokba, a szereplőknek pedig új neveket adott. Azért döntöttünk az eredeti változat mellett, mert Amerika nagyon messze van, egyszerűen képtelenség átélni egy történetet, ami egy bostoni kormányzóról szól. A két változat zenei anyaga között egyébként nagyon minimális az eltérés, ezeket csak azok fogják észrevenni, akik kívülről fújják az Álarcosbált.

- Be lehet ma vonzani két estén keresztül közel nyolcezer embert egy operára?

- Ez egy jó kérdés, és csak remélni tudom, hogy a válasz igen. Azt gondolom, hogy nem lehet mindig csak felszínes szórakozással megszólítani az embereket. Egy színháznak - még ha ez történetesen az ország legnagyobb színpada is - bíznia kell abban, hogy az országban van tíz-, de inkább húszezer ember, aki éhezik az igényesebb kultúrára. Nem hiszem, hogy az elmúlt huszonöt év annyira deformálta volna a közízlést, hogy már csak a letolt nadrággal helikopterező VV Aurelio tarthat számot a nagyközönség érdeklődésére.

- Néhány hónapja úgy nyilatkozott, hogy meglehetősen sok feszültség és félelem van magában az előadás miatt. A próbafolyamatok alatt ez enyhül valamelyest?

- A legkevésbé sem, sőt, ez a bemutató közeledtével egyre csak fokozódik, és egészen a premier napjáig nem is fog elmúlni. Izgulok, hogy végül az történjen a színpadon, amit mi az elmúlt hónapokban megálmodtunk. A Dóm téri színpad hatalmas, és soha nem lehet rá eléggé felkészülni, egészen más rendezői attitűdöt követel meg, mint a többi színpad. Kicsit olyan ez is, mint a foci: egy NB1-es csapatot az ember edzőként még úgy-ahogy kézben tud tartani, de a Barcelonához ez már nem biztos, hogy elegendő. Márpedig a Szegedi Szabadtéri valahol a színpadok Barcelonája.