A teljesség igénye nélkül: prózában Molière, Csehov, Shakespeare, zenében Verdi, Kodály, Csajkovszkij - többek között belőlük választhat itt a nagyérdemű az új évadban. Nincs is semmi baj a bejáratott utakkal, az ember (a kritikus) úgysem az évadtervből vagy a színlapról ítél, hanem a kész előadásból. Szóval, ha innen nézem, zökkenőmentesen illeszkedik a sorba Kálmán Imre meg a legtöbbet játszott magyar operett, az önálló legendáriummal rendelkező Csárdáskirálynő. Klasszikus státusza már születésekor elvitathatatlan volt, a bécsi premier óta eltelt kilencvenöt év meg csak ráadás: ezt a történetet nem lehet nem szeretni, bárminemű színpadi feldolgozásaival meg nem lehet nem sikerszériát indítani.

Az is feltűnő a félmúlt szegedi évadjait áttekintve, hogy elharapóztak a (kvázi) "replica" előadások: az olyan produkciók, amelyek már egyszer, valahol megszülettek és beváltak, hogy aztán a rendező a színházvezetés támogatásával (a kettő nem ritkán egybeesik persze) fogja az előadást díszletestül és/vagy főszereplőstül, és egyszerűen átpakolja a szegedi deszkákra. A dél-alföldi teátrum művészi koncepcióját alakítgató Bodolay Géza és Juronics Tamás járt és jár el így már nem egyszer, az utóbbi - a válogató tájékozatlansága miatt - még POSzT-meghívást is nyert az egyszerű metódussal (a Kecskemétről átmentett Háztűznézővel). Anyagi szempontokból nagyon is, művészileg azonban a szememben kevésbé védhető ez a nyegle hozzáállás: az előadások ilyetén "utaztatása" olykor indokolt lehet, de gyakorlattá tételét nem támogatom.

Hogy jön ez ide? Csak úgy, hogy Tasnádi Csaba nyíregyházi direktor néhány éve emlékezetes előadást készített szűkebb pátriájában a Csárdáskirálynőből, s bevallom: tartottam tőle, hogy a Szegedre plántált verzió azt koppintja. A színlap azonban már megnyugtató információkkal szolgált ez ügyben, hiszen Tasnádi alkotótársai mások, mint akkor voltak. Már csak azért is, mert szegedi-trieszti koprodukcióról van szó. A Teatro Verdiben már a nyáron, Szegeden csak október első napján mutatták be a színes szélesvásznú monarchikus nosztalgiamenetet: természetesen eltérő szereposztással, de az ottani tervezői és az itteni koreográfusi-rendezői team azonos volt. Hogy az olasz kritika mit gondol keserédes mesénkről, arról a magyar előadás színlapjáról tájékozódhatunk. És némi olasz nyelvtudás birtokában azt is megfejthetjük, milyen lehet a fordításban emlegetett "elasztikus" karmester...

A szegedi előadás legnagyobb erénye Tasnádi magabiztos, következetes történetmesélése - amiben a nyíregyházi "előtanulmányok" a segítségére lehettek - meg az, hogy ehhez megfelelő partnereket sikerült találnia. Másképp: aki mondjuk egy, a Mohácsi János legendás kaposvári előadásához hasonló revelatív élményre számít a szegedi Csárdáskirálynő kapcsán, csalódik, aki viszont jól akar szórakozni, annak bátran ajánlható a két hónappal a bemutató után is pótszékes teltházzal menő produkció. Az első és második szereposztás emlegetésének természetesen nincs értelme ilyenkor: "mindenki megvolt már mindenkinek", sőt az operisták és prózai színészek keveredése sem annyira kínos, mint inkább izgalmas pillanatokhoz juttatja a nézőt.

Amik között megrendítő is akad: ahogy a kiürült orfeum félhomályában egy asztal köré gyűlik Cecília, Miska és Kerekes Ferkó, hogy még egyszer elénekeljék a Hajmási Péter-t, szép és erős színházi pillanat, a tegnap törékeny szépségéről és a bizonytalanságokkal terhes holnapról rögzített mesteri pillanatfelvétel. Apropó, fotózás: amíg elöl a duók, triók komédiáznak vagy búsulnak, az operettben obligát lépcső tetején álló áttört falak mögött hosszú időre kimerevednek az orfeum ittas vendégei, a főhercegi mulatságban táncoló párok. A díszletekért és jelmezért felelős Pasquale Grossi nem hímez, nem hámoz: ahelyett, hogy a korfestés címszó alatt fölös kacatokkal zsúfolná tele a finom aszimmetriával szerkesztett teret, egyértelmű, biztos jelzéseket használ minden helyszín ábrázolásához. Látványtervező, rendező és koreográfus itt valóban együtt dolgozott: egyikük sem "szólózik". Juronics Tamás táncai egységes, látványos és profi végrehajtást nyernek, és végre nem érezni, hogy a nem-táncosok kedvéért a néző számára is észrevehető kompromisszumokat kellett volna kötni.

Ahogy az általam látott szereposztás is jórészt teljesíti az elvárásokat. Először azokról, akik kevésbé: Leopold herceg (Flórián Antal) és Ferdinánd főherceg (Szívós László) csak üres, ráadásul gyengécske karikatúra marad. Bucsi Annamária a kelleténél haloványabb Szilvia, aki erőtlenre sikeredett belépője után lassan, de biztosan győzött meg képességeiről. Edvin szerepében Balczó Péter: jó hang, jó fellépés - a sanzonettel ápolt se veled, se nélküled kapcsolat ábrázolása szenvelgés nélkül vált szenvedélyessé. Savanyu Gergely Bónija fáradhatatlanul komédiázza végig az estét, a jó érzékkel adagolt poénokat ízlésesen és rutinnal tálalja. Stázit Erdélyi Tímea játssza: hebrencs, de a hódítás mikéntjével már tisztában lévő dacos kamaszlány. Párosuk vígjátéki erejét a két ifjú színész alkati különbségei erősítik.

A szegedi operadíva, Vajda Júlia Cecíliája összetett személyiség: benne van a kezdeti, idegesítő újgazdag fontoskodás, a felejteni akart, de felejthetetlen múlt nosztalgikus és kiábrándult felidézése, az elveivel és a valósággal küszködő anya dühös tanácstalansága. Rácz Tibor visszafogott eleganciával játssza Kerekes Ferkót: a színész minden gesztusából, megszólalásából árad a műfaj ismerete és szeretete, megnyugtató profizmusa kellemes pillanatokat szerez. Ahogy Jakab Tamás is a kotnyeles Miska pincér gúnyájába bújva: két fontoskodás között képes igazán fontos mondatokat szervírozni.

2010. november 28. - Szegedi Nemzeti Színház

Kálmán Imre-Leo Stein-Bela Jenbach: Csárdáskirálynő

Leopold herceg: Flórián Antal

Cecília, a felesége: Vajda Júlia

Edvin, a fiuk: Balczó Péter

Stázi grófnő, az unokahúga: Erdélyi Tímea

Ferdinánd főherceg: Szívós László

Rohnsdorf tábornok: Bánvölgyi Tamás

Bóni gróf: Savanyu Gergely

Kerekes Ferkó: Rácz Tibor

Miska, főpincér: Jakab Tamás

Szilvia: Bucsi Annamária

Kiss, közjegyző: Taletovics Milán

Tasziló gróf: Bánvölgyi Tamás

Hübner báró: Taletovics Milán

Lazarovics, földbirtokos: Lőrincz Zoltán

Krisztina grófnő: Kocsis Helga

Klementina bárónő: Nánási Helga

Nagykövet: Herczeg Ferenc

Díszlet-jelmez: Pasquale Grossi

Karigazgató: Kovács Kornélia

Koreográfus: Juronics Tamás

Vezényel: Kardos Gábor

Rendező: Tasnádi Csaba