Börtönszínház

Szólhat egy emberről, aki a túléléshez a kegyetlen és rideg valósággal szemben a fantáziák világába való menekülést választja; lehet a megalkuvás nélküli igazságeszmény hirdetője; a hóbortos, de tiszta szívű és nemes lovagiasság jelképe; utalhat a jók elkerülhetetlen vereségére a rossz ellenében, de adhat reményt is, hogy a végső ítéletkor úgyis a jók javára billen a mérleg.

Don Quijote meséjét az inkvizíció sevillai börtönében rendezi meg a bezárt író-színházcsináló, Miguel de Cervantes. Sajátos megvilágításba helyezi a játékot azonban az a körülmény, hogy a valóság sivárságából saját képzeletének hőstettekkel és nemes hölgyekkel teli világába menekülő lovag történetét tolvajok, szajhák, gyilkosok adják elő. Cervantes élete kétszeresen is az előadáson múlik. Az életben maradáshoz először a börtön Kormányzójának tetszését kell elnyernie, de ami ennél fontosabb: az inkvizíció bírái előtt kell megvédeni magát – ha darabjának kézirata elveszik, akkor életműve semmisül meg, és ez a fizikai létezésnél sokkal többet jelent.

Az Óbudai Nyár keretében bemutatott darab színpada kicsi és tárgyakkal (asztal, padok, priccsek, mosdótál, kályha) zsúfolt, de egy börtönről legkevésbé a tágasság jut az ember eszébe. Egy nyitott állapotban keresztet formázó tolóajtón lehet bejutni a „felső színpadra”, amelynek a belépőkön túl csak annyi a funkciója, hogy a Herceg (Boronyák Gergely) itt sétálgat, roppant szigorú és gonosz tekintettel figyelve a cellában – az „alsó színpadon” – folyó színielőadást. Ez a szinteltolás jó megoldás, mert utalhat arra, hogy erkölcsileg a rabok milyen mélyen vannak, mennyire romlottak, illetve a rossz, szinte kazamataszerű körülményekre. Amíg csak ez látható, ígéretes az előadás. Majd a nyitány hangjaira villogó piros fény és füst borít be mindent, mint a szellemvasúton, és megjelennek az inkvizíció alkalmazásában álló őrök, akiket kapucnis köpenyük inkább viccesen denevérszerűvé, mint fenyegetővé tesz.

Mondják, ha egy mesterséget nem gyakorolnak, akkor legyen az ember bármilyen jó is abban, kijön a gyakorlatból. Gergely Róbertre Cervantesként a filmekből ismert hidalgojelmezt adják, de emlékeztet egy matadorra is. Don Quijotévá lényegülése kimerül a klisék – ősz paróka, kecskeszakáll, mellvért, borbélytányér – felvételében. A szerepnek nincs íve, drámaisága, tragikuma. Nem tudja elhitetni, hogy amit játszik, az nem játék, az inkvizíció börtönébe zárt író halálfélelme érzékelhetetlen. Slágerénekesként kellemes orgánummal elénekli a dalokat.

De még így is ő az előadás legjobbja, hiszen a többi szereplő teljesen arctalan, és nem rendelkezik a megfelelő hangi adottsággal (leginkább ez a Nagy Zoltán által játszott Pap zsolozsmájánál érzékelhető). Kálloy Molnár Péter Sanchója egy rosszul megírt kabarétréfából lépett elő, idült vigyor ül ki arcára, dalait csak erőből énekli. Álmosd Phaedra alakítja a női főszerepet. A hangja csúszkál, vannak magasságok, amelyeket nem tud kiénekelni. Összetett személyiséget kellene felépíteni, de Aldonzája nem elég rossz nő, nem elég pénzéhes, hirtelen jellemváltozása érthetetlen. Semmi nyerseség, hitványság nincs benne, de hiányzik belőle a költészet, a szemérem és a frivolitás is.

Nem lehet eldönteni, hogy az öblös deklináció, a túljátszás és a stílustalan jelenetek (Habány Tamás a Borbély dala alatt a szappanozó és borotváló mozdulatokkal nem csak az arc, de más, intimebb testrészek borotválását is imitálja, vagy a Kismadár című dalt úgy énekli a négy útonálló, mintha az az Ohio lenne) azért vannak-e, mert a cella lakóinak a darab szerint nincs színházi tapasztalata, vagy csak azért, mert Vas-Zoltán Ivánnak nem sikerült az, ami Cervantesnek: színházi emberként remek érzékkel kiválasztani a Don Quijote-történet szereplőit.

(2005. augusztus 6. 20:30 Zichy-kastély udvara (Óbudai Nyár) – Dale Wassermann-Mitch Leight: La Mancha lovagja; főbb szerepekben: Gergely Róbert (Don Quijote, Cervantes), Kálloy Molnár Péter (Sancho, a szolga), Virág László (Az invizíció századosa, Álmosd Phaedra (Aldonza); díszlet: Werner József; jelmez: Húros Annamária; rend.: Vas-Zoltán Iván)