A darab megírása előtt Strauss, aki kora egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként és karmestereként már számos önálló művet komponált (a Salome című, Oscar Wilde ihlette egyfelvonásosa például a mai napig igen népszerű a magyar operaszínpadon), ezúttal a századforduló csodagyerekének kikiáltott Hofmannsthallal vágott bele egy új opera létrehozásába.
A két szerző nem először dolgozott együtt, nem sokkal korábban Strauss Hofmannsthal Elektrájára alapozva írta meg saját „Szophoklész-változatát”, melyről a kritika is elismerően nyilatkozott. Romló egészsége és a dráma komorsága miatt azonban a zeneszerző hamar elfordult a tragédiáktól, és vidámabb témákra vágyott.
Hugo Von Hofmannsthal és Richard Strauss (Fotó/Forrás: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images Hungary)
A Mária Terézia korában játszódó történet alapját elsősorban három mű, Molière Monsieur de Pourceaugnac, Jean-Baptiste de Couvray Les aventures du Chevalier de Faublas (magyarul Faublas lovag szerelmi kalandjai címen jelent meg) és Claude Terrasse L’ingénu libertin című drámája adta, a hiteles történelmi háttérhez pedig Johann Joseph Khevenhüller-Metsch herceg – Mária Terézia udvarmesterének – naplója szolgáltatta a kiindulópontot. Az egyértelműen beazonosítható ihletforrások mellett azonban a szerzők törekedtek rá, hogy elkerüljék az alapművek konkrét beemelését a cselekménybe.
Formailag Strauss Mozart Figaro házassága című négyfelvonásosának szerkezetéhez nyúlt,
a két vígopera közti párhuzamot, főként amiatt, mert az első felvonás gyakorlatilag egy Figaro-parafrázis, a későbbi kritika már-már túlértékelte.
A drezdai bemutatót mind a közönség, mind a sajtó részéről óriási érdeklődés övezte, a darab pedig akkora siker lett, hogy Drezdában még 53 alkalommal adták elő. A rendezői székbe az eredeti rendezőt, George Tollert lecserélve Max Reinhardt ült, ám neve különböző okok miatt végül nem szerepelhetett a színlapon.
Egyrészről Seebach, az opera intendánsa nem tartotta jó ötletnek egy vetélytárs bevonását, másrészről
Tollert a személycseréről nem tájékoztatták, így csak a sajtóból értesült az eltávolításáról.
A botránytól tartva az alkotók jobbnak látták Reinhardt jelenlétét eltitkolni a nyilvánosság elől. A feszültséget azonban tovább táplálta, hogy az új rendező zsidó származása miatt igen nehéz körülmények között dolgozott. A meglehetősen antiszemita beállítottságú városvezetés és Seebach utasítására ugyanis nem léphetett színpadra a próbák alatt, csak a takarásból súgta az instrukciókat az előtte elhaladó szereplőknek.
Max Reinhardt és Hugo von Hofmannsthal (Fotó/Forrás: Imagno / Getty Images Hungary)
Amikor Seebach látta, hogy minőségi előadás születik, végül engedett a nyomásnak, és onnantól zavartalanul folytak a próbák, a rendező személyét ugyanakkor továbbra is homály fedte. A főbb szerepeket a Hofoper vezető szólistái énekelték: Margarethe Siems, Eva von der Osten, Karl Perron és Minnie Nast, az előadást drezdai operaház igazgatója, Ernst von Schuch vezényelte.
Az opera már a bemutató évében színre került a legnagyobb színpadokon: Nürnbergben már másnap játszották, de megfordult Münchenben, Hamburgban, Bázelben, Kölnben, Prágában, Bécsben és végül Milánóban is. Berlinben a cenzúra miatt csak jelentősebb módosításokkal mutathatták be, például nem tehettek utalást az ágyra, amely, szerelmi történetről lévén szó, már az első jelenetben központi szerepet kapna.
A magyarországi premierre a drezdai bemutató után négy hónappal, 1911. május 21-én került sor, az előadáson ifj. Ábrányi Emil vezényelt.
Sebeők Sári és Dömötör Ilona a Rózsalovag 1911-es előadásában (Fotó/Forrás: OSZK)
Valóságos Rózsalovag-kultusz kezdett kialakulni, így amikor a berlini premier időpontja későbbre tolódott, a Birodalmi Vasút Rózsalovag-járatot indított Berlinből Drezdába. A sikerszéria Milánóban torpant meg, ahol a kritika – ami addig sem bánt kegyesen A rózsalovaggal – kétkedéssel fogadta a hagyományos operával részben szakító művet. Néhány kritikus még azt is megkérdőjelezte, hogy a közönség szereti a darabot, és kifejezetten ellenséges fogadtatásról beszéltek.
A rózsalovagban megbújó, és ma már a mű erényének tartott kettősséget – a vígjátéki szerkesztést és az elmúlás folyamatos jelenlétét – úgy értelmezték, hogy megbontja az előadás egységét, és az sem tetszett a bírálóknak, hogy az opera majd’ minden tekintetben elfordul a modernségtől.
Strauss legnagyobb kritikusa Julius Korngold volt, aki leginkább a stílus egységének teljes hiányát rótta fel a szerzőnek, a komédiát pedig eltúlzottnak gondolta. Sőt, odáig merészkedett, hogy egyenesen vulgárisnak nevezte a darabot.
Korngold bírálata rövid időn belül annyira meghatározó nézet lett, hogy hamarosan általánossá vált az a vélekedés, miszerint Strauss az Elektra után már nem képes a nevéhez méltó magas minőséget hozni.
Joseph Kerman, a 20. század egyik jelentős zenetörténésze később még Korngoldnál is élesebb bírálattal élt, egyenesen azt mondta, hogy
„a Rózsa átadásának jelenete egy filléres Valentin-napi üdvözlőlap hatásával bír.”
Bár Strauss ezt a kritikát már nem élhette meg, korának kritikusaira reagálni kellett. Ő maga úgy nyilatkozott saját művészetéről: „Meglehet, nem vagyok első osztályú zeneszerző, de elsőrangú másodosztályú igen”.
Őt igazolja, hogy negatív visszhangok ellenére a darab még évtizedek múltán nagy népszerűségnek örvendett a nézők körében, Strauss pedig 1945-ben átdolgozta A rózsalovagot. A Rózsalovag-szvit egy jóval kisebb apparátusra írt mű lett, amely szűk keresztmetszetét adja az eredeti négyfelvonásosnak.
Fejléckép: A rózsalovag 1911-es előadásának színpadképe (forrás: Wikipédia)
hírlevél
