- Milyen opera-előadásokon nőttél fel?

- Inkább balettelőadásokra emlékszem gyerekkoromból. Ennek leginkább személyes okai vannak: ahol fölnőttem, abban a társasházban lakott idősebb és ifjabb Nagy Zoltán és Nagy Kati, a nagynéném Sebestény Katalin balettművész, úgyhogy elég sok balettet láttam, némelyiket egészen közelről. A nagybátyám, Borsa Miklós az Operaház műszaki vezetője volt. Egyszer például ő vitt föl a színpadra, és ott, akkor tudatosult bennem, hogy a negatív főhős orra nem igazi, hanem maszk. Úgy éreztem, részesültem a nagy titokból, a színház varázsából. Az operák közül A végzet hatalma emlékezetes számomra az Erkel Színházból, amit Gardelli vezényelt, aztán a Rigoletto Sólyom-Nagy Sándorral, és Polgár Lászlóra is emlékszem több szerepből.

- Ezekből az előadásokból a hangok maradtak meg neked vagy az egész esztétikája?

- Van, amiből az maradt meg, hogy szép volt a díszlet, szépek voltak a jelmezek, de hogy miért épp azt a férfi főszereplőt választotta a hősnő, arra az énekes fizimiskáját elnézve semmi magyarázatot nem kaptam... Körülbelül úgy képzeld el, mint ha Tosca nem Cavaradossit, hanem Scarpiát választaná, vagy a nők nem Don Giovannira, hanem Leporellóra szavaznának.

- Normál általános iskolába és gimnáziumba jártam, a zene meg az éneklés ezek mellett zajlott. Felső tagozatos koromban viszont színjátszó szakkörben is jeleskedtem, ahol olyan szerepeket alakíthattam, mint a Koldus és királyfi Hendon lovagja vagy Ionesco Kopasz énekesnőjében a Tűzoltóparancsnok, amit az osztálytársam, Iványi Marcell rendezett, akit a Szél című kisfilmjéért Cannes-ban is díjaztak. Szóval igen, kiállni az emberek elé és előadni valamit, vonzott.

- A Mefistofele premierje előtt beszéltél arról, hogy mennyire nehezen boldogulsz azokkal a karakterekkel, akik nagyon eltérnek a személyiségedtől. Kovalik Balázs mit kért tőled, és mi az, ami a szerep kapcsán kifejezetten rád alakult?

- Balázs jól ismer engem, és amikor olyan alkalom adódik, hogy szerepelhetek nála, az a szerencse adódik, hogy olyanra alakítja a karaktert, amilyen én vagyok. Valószínűleg minden rendező a színészből vagy az énekesből indul ki, és nem akar a személyiségével ellentétes dolgot ráerőltetni, aztán persze van, akinek mégis sikerül. Az én Mefisztóm kevésbé erőszakos, mint ami megszokott. Persze, kell küzdenem azért, hogy magamnál rosszabb, nem gonoszabb, de mindenképp manipulatívabb legyek, ugyanakkor nem kellett kibújni a bőrömből, korbáccsal kergetni a tömegeket vagy ehhez hasonlókat csinálni. Balázs sokszor használta azt a kifejezést, hogy maffiózó, úgyhogy ezt a Mefisztót inkább egy elegáns keresztapához hasonlítanám, ezt próbálja sűríteni például az a gesztus is, ahogyan rágyújt az ezüst tárcából elővett cigarettára - ami nekem nagyon nehezen megy, mert nem dohányzom, és dohányos kollégák a szememre is vetették, hogy ez ám látszik is a mozdulatból. Szóval ezen még dolgoznom kell.

- 2010-ben volt a premier. A próbák közben vagy a bemutató után mennyire lehetett érezni vagy remélni, hogy ez az előadás ekkora siker lesz, és a tavalyi széria után, műsorváltozási okokból ugyan, de mégis újra színre kerül?

- Voltaképpen reméltem, aztán amikor egy ideig nem volt műsortervben, akkor abban bíztam, hogy csak pihentetik, most pedig azt remélem, hogy sok-sok évadon keresztül láthatja a közönség, úgy, ahogy a Figaro is közel tizenöt éve megy az Operában. Igaz, nem biztos, hogy Balázs Mefistofeléje másfél évtized múlva is ugyanígy állja meg a helyét, mint ma, mert ha az EU-zászlóba ma betekerem magam, annak van jelentése, tizenöt év múlva meg ki tudja, mi lesz, tehát ilyen szempontból a modern, vagy kortárs rendezések rizikósabbak, mint a klasszikus előadások.

- A modern rendezést vagy a rendezői színházat itthon, különösen az opera műfajában, nem pozitív jelzőként használják.

- Néha tényleg megerőszakolják a darabot. Bármi is történik a színpadon, a legfontosabb, hogy a zene és a történet ne csorbuljon. Balázsról nem gondolom, hogy a zene ellen megy. De láttam az Elektra-rendezését, amelyben például Elektra az első megszólalása alatt háttal van a közönségnek, és az előtte levő falnak kellene visszavernie a hangot. Az énekesnek ez nagyon nehezen megvalósítható ötlet. A Fidelio különböző szintjei vizuálisan elképesztően hatnak, ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy akusztikailag a mi operaházunkban ez mennyire kivitelezhető. Döntés kérdése, hogy egy előadásban inkább a rendezői koncepció érvényesül, vagy inkább az dominál, hogy harmonizáljon az ének- és a zenekar, de a kettő együtt is lehetséges. Ha van egy ária, és a rendező túl sok extra cselekményt tesz a színpadra az énekes mellé, és ezzel elvonja a figyelmet arról, aki kileheli a lelkét, azt nem tarom jónak. Nagyon kényes kérdés, hogy hol a határ a rendezésben. Mert még nem rendezek...

- Szeretnél? Fogsz?

- Szeretnék, mert tök jó lehet, de hogy fogok-e, nem tudom. Lehet. Csak jól kell csinálni. Sokan rendeznek, akik úgy gondolják, tudnak, pedig...

- Hány ilyennel dolgoztál?

- Szerencsére nem sokkal.

- És ilyenkor mit csinálsz: megrendezed magad, hogy mentsd a menthetőt, vagy kivitelezed, amit kérnek?

- Én Kovalik Balázstól tanultam, aki Békés Andrástól tanulta, ő pedig Nádasdy Kálmántól, hogy ha az ember éppen úgy érzi magát a színpadon, hogy szénné ég attól, amit a felelős rendező épp rábízott, szépen meg kell állni, ki kell húzni magát, és gyönyörűen, szép hangon kell énekelni. Ha elkezdesz magánakciózni, az biztosan ki fog lógni a rendezői koncepcióból, s legyen az bármilyen rossz, attól csak még rosszabb lesz.

- A Figaro házassága 1998 óta fut az Operában. Bár már játszottál az előadásban, de ilyen esetben, ha ennyi idős egy produkció, ráadásul a bemutató próbafolyamatához túl sok közöd nem volt, és csak a felújító próbákon találkozol a szereppel, lehet egyáltalán értelmezésről beszélni, és életben kell-e tartani az előadást?

- Egy közel tizenöt éve életben tartott darab esetében nehéz felelni ezekre a kérdésekre. Valamennyire igen, lehet, mert én megyek be a színpadra, a figurához én teszem hozzá a saját fizikumomat és egyéniségemet, de ez a rendezés például annyira matematikaipélda-szerű, hogy előírja, melyik ütem melyik taktusánál épp mit kell csinálnom, tehát eléggé meg van az ember kötve. Az pedig, hogy életben kell-e tartani... Nézd, az jó, hogy a Figaro a repertoár része. Mondják, vannak, akik kifejezetten ezekért a hagyományos előadásokért utaznak ide. Ha engem kérdezel, én hatvan százalékban szeretem a klasszikus rendezéseket, és negyvenben a mai, modern, kortárs, rendezői színházi - nevezzük bármilyen néven - előadásokat. Claus Guth salzburgi Figaróját többen ellentmondásosnak ítéltek. Volt abban egy angyalka, aki fel-feltűnt, hintette a varázsport, vagy a gróf az önmarcangoló áriáját az angyallal a nyakában énekelte, ami húsz-harminc évvel ezelőtt biztosan nem fordulhatott volna elő. És ezzel az ötlettel a rendező megoldotta, hogy az énekes hangulatba kerüljön, mert ha valakinek a hátára mászik egy angyal, és elkezdi püfölni a fejét, akkor mese nincs, küzdeni kell, az ária pedig erről szól.

- Elég sokszor láthatunk itthon ebben az évadban. Véletlen, hogy így alakult, vagy tudatos döntés következménye?

- Itthon lenni jó. Az évad elején voltam Klagenfurtban, áprilisban megyek Bergenbe egy félig szcenírozott Kékszakállúra, amit Jekatyerina Semencsukkal fogok énekelni. Neki ez lesz az első Juditja, és nagyon büszke vagyok rá. Mert amikor 2009-ben együtt léptünk fel Lipcsében a Carmenben, premierajándékba egy Kékszakállú-kottát kapott tőlem azzal, hogy ez neki való, és tanulja meg. Aztán lesz még az Operában A sevillai borbély, Carmen, Macbeth, júniusban a Budapesti Wagner-napokon A Rajna kincse és a Tannhäuser. Jövőre viszont többet és hosszabban utazom: Athénba utazik a Scala Carmen-produkciója, majd a Theater an der Wienben A trubadúrban énekelek, Aix-en-Provance-ban pedig a Rigolettóban próbálok.