Puccini Pillangókisasszonya lesz műsoron június 26-án és 28-án a Margitszigeti Szabadtéri Színházban. Cso-cso-szánt a nemzetközi hírű szoprán, Francesca Sassu énekli. Az előadást az intézményt vezető Bán Teodóra rendezi, és Brickner Szabolcsé Pinkerton szerepe.
Így a találkozás kettejük visszaemlékezésével kezdődik, hiszen a tenorista 2008-ban, miután az augsburgi Zenei Főiskola mesterosztályában a Németországban elérhető legmagasabb fokozatú diplomát megszerezte, a Margitszigeten Gounod Rómeó és Júliájában debütált. Bán Teodóra mosolyogva gondol vissza rá, hogy a különleges előadásban, ahol a próza, a tánc és a klasszikus opera egyenrangúan jelent meg, sugárzóan tehetséges friss házaspár énekelte a két főszerepet, Júliát ugyanis Szabolcs felesége, Hajnóczy Júlia alakította. Brickner Szabolccsal beszélgettünk.
„Három éve visszatértem a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, amikor a nagy nemzetközi sztárral, Aida Garifullinával volt ott koncertem, amihez sokat tett hozzá a hely szelleme” – vált át interjúszituációra a tenorista. „A Víztorony, a hold, az ősfák a színpad körül, felejthetetlen élmény nyújtanak, amit nem lehet elmesélni, át kell élni. Örömömre Bizet Carmenjének Don Joséjaként 2023-ban is megtapasztalhattam ezt a csodát.”
Első zeneakadémiai diplomáját klarinétosként szerezte. Miért fordított hátat a hangszernek, és váltott énekesi pályára?
Úgy érzem, hogy az éneklésben jobban ki tudom fejezni magamat. Egy klarinétos ad egy-egy koncertet, de az esetek 99 százalékában, mint tuttista a zenekarban ül, az énekes meg, hacsak nem kórustag, száz százalékban szólista. A habitusomhoz ez jobban illeszkedik.
Tíz-tizenkét évig külföldön tanult, és Bécstől Weimarig számos fontos társulatnál énekelt. Milyen különbségeket talál a német nyelvterületen szokásos és a hazai operajátszás között?
A külföldi fellépések mellett színpadon voltam Budapesten is. Amikor Ókovács Szilveszter jó szerepajánlatokkal hazahívott, úgy döntöttem, többé nem ülök meg egy fenékkel két lovat, mert annak voltak árnyoldalait. Ami a különbséget illeti: Bécsben sok operettet is énekeltem, ez esetben a műfajból adódó könnyedség miatt nagy az eltérés. De az operaszínpadon minden nemzetközi, nekünk sincs semmi lemaradásunk. Itthon például Kovalik Balázsnak már húsz éve olyan rendezései voltak, amik láttán külföldön is pislogtak volna.
A klasszikus rendezést, a hagyománytiszteletet vagy a modernitást pártfogolja inkább az operajátszásban?
Egy híres karmester azt mondta nekem egyszer, hogy az opera nem múzeum, legyenek csak modern rendezések. Sokat gondolkodtam ezen, de egy kicsit továbbra is afelé hajlok, hogy az opera egy bizonyos értelemben igenis múzeum.
A nyelvezet, a szövegkörnyezet miatt nem lehet kiragadni a maga korából; egy Don Carlost vagy egy Bánk bánt nem lehet anélkül a XXI. századba pottyantani, modernizálni, hogy ne ferde szemmel néznénk.
Az öncélú rendezés ráadásul elvonja a figyelmet rólunk, énekesekről, és ezt nem szeretjük, mert nem arra figyelnek a nézők, hogy mi látszik a játékunkon, a mimikánkon, milyen hangulatot közvetítünk a hangunkkal, hanem azt, amivé a történetet formálják. De vannak kivételek is, olyan fantasztikus modern rendezések, amelyek konkrét üzenetet hordoznak.
Brickner Szabolcs (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Margitszigeti Színház)
Hogy viszonyul a kortárs operákhoz?
Ezek általában nagyon speciális hangra íródnak. Amire eddig felkértek, azt mind visszamondtam, de nem úgy, hogy előtte ne néztem volna meg a kottát. Ha olyannal találkozom, amelyben a zene, a rendezés nekem való, akkor azt biztosan elvállalom.
Gyakran mond nemet felkérésekre?
Ha az operetteket is számolom, harminc fölött van a repertoárom. Nem azt mondom, hogy túl széles a skála, hanem azt, hogy nem jó repertoárokkal indítottam. Rengeteg lírai és Mozart-szerepet elénekeltem, amik nem nekem valók. Általános nézet, hogy pici szereppel kell indulni, de egy nagy hangnak ez ugyanolyan csapda, mint egy komolyabb szerep egy kisebb hangnak. Az én esetemben az volt kellemetlen, hogy Mozarttól kezdve a Donizettiken át végigjártam az utat. A Mozartokat azóta elhagytam, kivétel az Operaház műsorán szereplő Idomeneo, mert ott apaszerepem van, amit igazi olaszos tenorhangon kell előadni. Úgy érzem, öt éve vagyok a nekem megfelelő repertoárban. Az túlzás, hogy válogatnék, de amikor felkérnek, mindig megbeszéljük, és bizony, szoktam nemet mondani. Szerencsére nem úgy veszi a mostani igazgató, hogy bátortalan volnék, vagy nincs kedvem fellépni, hanem ő is okos dolognak tartja, ha megmondom, mit nem tudok kellő szinten megoldani. Nem énekelni szabad, de rosszul énekelni tilos.
Hogy lehet a csak időszakonként játszott operákat fejben tartani, időről időre felelvesíteni, egyáltalán megjegyezni az eredeti nyelven, a hol németül, hol olaszul, hol franciául előadott műveket?
Ugyanúgy megmaradnak, mint a biciklizésre való képesség, ha egyszer megtanulta az ember. Először persze popsival kell bírni, pláne, ha olyan nyelven tanulom, amit egyáltalán nem beszélek. Ilyen volt a Háború és béke oroszul. Mintha egy halandzsaszöveget kellett volna bemagolni. De egy új produkciót két hónapig próbálunk, naponta többször átvesszük az egész operát, ezalatt stabilan rögzül.
Nálam ez a memorizálás huszad- vagy századrangú dolog. A kívülálló el sem tudja képzelni, hány ennél sokkal nehezebb feladat hárul ránk.
Például reggel tízkor kezdődik a próba, de az ember úgy ébred fel, hogy szinte beszélni is képtelen. Szegény feleségemnek és a fiaimnak is alig köszönök vissza. Vagy rosszkedvű vagyok. Ilyenkor a pozitív gondolatok adta lelki tréning szokott segíteni meg egy kis átmozgató torna a beéneklés előtt. Az sem mindegy az esti produkció szempontjából, hogy mikor és mennyit eszem, azt lehet fogyasztani, ezt pedig nem. Mindenki kitapasztalja, hogy nála mi a jótékony hatású „szer”.
Cso-cso-szán szerepében: Francesca Sassu (Fotó/Forrás: Giuseppe Fadda / Margitszigeti Színház)
Vannak jobb és kevésbé sikerült, indiszponált előadások?
Persze, ezzel a legnagyobbak is így vannak. Hamari Júlia mondta egyszer, hogy az egész pályája alatt talán tízszer érezte, hogy száz százalékon teljesített. A profizmus arról szól, hogy az esetek nagy részében nem vagyok topon, de a rutinnal felpörgetem magam nyolcvan-kilencven százalékra. Tudni kell, mikor melyik énektechnikai eszközt vagy trükköt kell alkalmazni.
Van otthon hangszigetelt szobájuk, hogy a szintén énekes feleségével ne zavarják egymás gyakorlás közben?
Van egy nem hangszigetelt éneklőszoba, egy zongorával és tükörrel, nekem ennél több nem is kell. A gyerekek már észre sem veszik, ha skálázom, mert ebbe nőttek bele.
Tudják, hogy nem szabad bejönni, ha énekelek, de azért belopóznak, én meg kizavarom őket.
A feleségem már nem énekel. Egy idő után nem jött itthoni felkérés. Mehetett volna külföldre, de akkor szétesett volna a család. Ez nem okoz problémát közöttünk, mert mindig örültünk egymás sikerének. Sok helyen így van, hogy az egyik fél a családot rendezi, a másik pénzt keres. A munkám érdekében nekem annyi törődésre, figyelemre van szükségem a családom részéről, hogy ha Juli is dolgozna, az én helyzetem sokkal-sokkal nehezebb lenne.
Fellépett már Pinkertonként a Pillangókisasszonyban?
Két éve az Operaházban volt belőle hat-nyolc előadásom. Nagyon szerettem. Nem azért, mert Pinkerton olyan szimpatikus egyéniség, bár szeretek gonosz szerepeket énekelni. Nekünk, tenoroknak mindig a herceg meg a hős meg a szerelmes szerepe jut, kész fölüdülés egy kis kirándulás más karakterekbe. A Pillangókisasszonyt a hanghordozása miatt szeretem, a legatók, az olasz énekstílus miatt. Puccini utánozhatatlan zseni! Nálam évek óta kiemelt helyen szerepel. Ezt már-már ciki kimondani a 21. században, mert mindenkinek ő a kedvence. De mondjuk ki ezredszer is: Puccini is the best! Utánozhatatlan, a zenéjéből, a zenekar minden egyes hangszeréből átjön az érzelem. Szerintem még Verdi is elbújhat mögötte.
Giacomo Puccini: Pillangókisasszony
június 26., 28. Margitszigeti Színház
Az előadásról további részletek itt olvashatók. >>>
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Brickner Szabolcs (fotó/forrás: Gacs Tamás / Margitszigeti Színház)
hírlevél
