Úgy tűnik, a népszerű orosz rendező, Dmitrij Csernyakov furcsa vonzalmat táplál a szocialista nagyvállalatok iránt, legalábbis reprezentatívnak semmiképpen sem tekinthető tapasztalataim során már másodjára futok bele ebbe a motívumba a produkcióiban. Még a kerettörténet is mutat hasonlóságot a néhány évvel ezelőtti berlini Ring és a most látott Carmen között, mindkettőben valamiféle bizarr emberkísérletnek lehetünk tanúi. A Wagner-mű terjedelme és összetettsége helyenként levetette magáról az alternatív cselekménymesélést, Bizet alkotása azonban több szempontból is jobb alapanyagnak bizonyult.
Az első és legfontosabb tényező a darab viszonylagos egyszerűsége, a cselekmény egy szálon fut, a szereplők érzelmei és motivációi egyértelműen leírhatók. Így sokkal egyszerűbb átkeretezni a művet, a viszonyrendszer bármilyen más körítéssel is megállja a helyét. A másik fontos könnyebbséget a prózai részek jelentik, hiszen ezekkel eleve szabadabban bánik az előadói hagyomány.
Csernyakov a dialógusokat teljes egészében átírta, és saját koncepciójának vetette alá, sőt még előjátékot is illesztett a nyitány elé,
amiből megtudtuk, kik és miért játsszák el Carmen és Don José történetét.
Jelenet a Carmenből, középen a címszereplő, Stéphanie d’Oustrac (Fotó/Forrás: Benjamin Uhlig / La Monnaie)
Az előadás elején elegáns, fiatal-középkorú házaspárt látunk, akik azért keresnek fel egy szakembert, hogy segítsen az egyre fásultabbá, életuntabbá váló férjnek újra megélni és kifejezni az érzéseit. Bár maga a férfi kissé szkeptikus, az elegáns úr arról biztosítja, hogy ez a pszichodrámaszerű eljárás roppant hatásos lehet az ő esetében. Attól kezdve pedig, hogy átadja óráját és mobiltelefonját, semmi sem valóságos többé, amikor például a nézőknek sem egyértelmű módon rohamrendőrök szakítják meg az első felvonást, arról is kiderül, mindez a játék része, és azt próbálják kikényszeríteni, hogy a főszereplő Carmen védelmére keljen. Ezzel együtt természetesen a történet ironikus, helyenként már-már paródiaszerű felhangot kap. Alighanem ez lehetett a rendező kiindulópontja: hogyan lehet úgy elmesélni az opera történetét, hogy az hiteles legyen. Alkalmasak-e még a Carmen eszközei arra, hogy általuk mondjunk valamit a társadalmi betagozódás és az életveszélyes lázadás ellentétéről?
A kérdésre természetesen mindenkinek saját válasza van, ám azt el kell ismerni, hogy Csernyakov sikeresen hajtja végre a cselekmény áthelyezését.
Valóban arra látunk példát, hogyan ébred rá valaki, hogy túlságosan konform és merev társadalmi szabályok által uralt élete megfosztja egyéniségétől,
és az átélt élmények hatására olyan késztetéseket és indulatokat fedez fel magában, amelyeket aztán nem képes uralni. A kísérletvezető szerint azáltal, hogy José meg akarta ölni Carment, az eljárás sikerrel zárult, ám miközben nézzük a két nő (a feleség Micaëlát játssza a terápia során) által támogatott főszereplőt, pontosan tudjuk, hogy nem a felszabadulás élményével lett gazdagabb, hanem totálisan elvesztette a talajt a lába alól.
Carmen és társai (középen Stéphanie d’Oustrac) Don Joséval (Attilio Glaser) (Fotó/Forrás: Benjamin Uhlig / La Monnaie)
Néhány kisebb következetlenség ellenére tehát Csernyakov koncepciója ezúttal működik, a Carmen sokkal jobban eladható embertelen, félresikló kísérletként, ahogy az a Ring esetében történt. A produkciónak ugyanakkor van egy nagy hiányossága, amely azt mutatja: ami papíron logikus, nem biztos, hogy a valóságban is megállja a helyét. Azáltal ugyanis, hogy a drámai cselekményt hangsúlyosan eltávolítva figyeljük, jóval kevésbé képes hatni ránk.
Intellektuálisan érdekes, ami történik, de érzelmileg alig-alig érint meg, sőt kár szépíteni, helyenként unalmassá válik,
különösen a rettentő hosszú, szünet nélkül játszott első két felvonásban. A szereplőkhöz nem kötődünk, talán José sorsa egy kissé foglalkoztat, de együttérezni vele sem tudunk. Az est végén röviden elgondolkodhatunk arról, mi valóban éljük-e a saját életünket, de érzelmi hatás nélkül ez a tanulság a legtöbbekben valószínűleg nem maradt meg sokáig.
A színpadon látottakkal erős kontrasztot képezett a zenei megvalósítás, egészen pontosan Nathalie Stutzmann karmester és a La Monnaie Szimfonikus Zenekarának kivételesen ragyogó produkciója. A Carmen is gyakran áldozatul esik annak a tendenciának, hogy mivel nagyon népszerű, a közönség lényegében bármilyen színvonalú zenei megvalósításban örömét leli. Így elképesztő élményt jelent ráébredni, hogy a couleur locale-on és a pusztító szenvedélyeken kívül mi minden van még ebben a darabban, milyen sokszínűen, gazdagon képes áradni a muzsika.
Egyértelműen az előadás legnagyszerűbb, revelatív erejű komponensét képezte a zenekar muzsikálása,
az ember nem is gondolná, mennyi új részletet tud még felfedezni egy ilyen jól ismert darabban. Nagyszerűen szerepeltek a La Monnaie kórusai is, habár a gyerekek nem jelentek meg a színen, így a felnőtt énekkar tagjainak kellett egy parodisztikus jelenetben őket is eljátszaniuk, ami remek színészi feladatot nyújtott nekik.
Stéphanie d’Oustrac (Carmen) és Edwin Crossley-Mercer (Escamillo) (Fotó/Forrás: Benjamin Uhlig / La Monnaie)
Az énekes szólisták közül senki nem volt igazán kiemelkedő, de kifejezetten rossz se. Hangminőség tekintetében a címszerepet éneklő Stéphanie d’Oustrackal lehettünk a legelégedettebbek. Gazdag, telt mezzoszopránt hallhattunk tőle, emellett a rendezői koncepció által rárótt sajátos feladatot is sikerrel teljesítette. A Don Josét megformáló Attilio Glaser elsősorban alakításával tűnt ki, egy prózai színész képességeivel formálta meg a kiégett üzletembert, aki fokozatosan eljut a teljes összeomlásig. A Micaëlát és a kerettörténetben a feleséget játszó Anne-Catherine Gillet is remek figurát formált, ám nála éreztem leginkább úgy, hogy ezzel sem tudta ellensúlyozni vokális hiányosságait, szopránjának színe sokszor kontrollálhatatlanul ingadozott, hangja néha egyenesen kiüresedett. Az Escamillóként színre lépő Edwin Crossley-Mercer viszont elég jellegtelen karaktert mutatott, és zenei produkciója sem maradt emlékezetes. Meglepő, hogy a mellékszerepekben azonban egészen kiváló énekesek léptek színpadra, legyen szó akár Christian Helmer (Zuniga) és Pierre Doyen (Moralès) szép mély hangjáról, vagy Carmen társnőinek, Louise Foornak (Frasquita) és Claire Péronnak (Mercédès) kidolgozott játékáról – nem is tudom, láttam-e már olyan előadást, ahol még a karmesterre kinézni is ennyire a karakternek megfelelően sikerült.
Bár a La Monnaie Carmenjét megkoronázta a zenekar és Nathalie Stutzmann muzsikálása, meglepő módon az előadás összességében inkább olyan hatást keltett, mint egy prózai színházi produkció. Izgalmas intellektuális játék lett, amelyre egyfajta távolságtartással nézhettünk, a zene lelket megmozgató hatása valahogy kevésbé tudott érvényesülni. Egyetlen alkalommal érdekes volt, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy olyan érzelmileg túlfűtött darab, mint a Carmen esetében ez volna a hozzá legjobban illő megközelítés.
Fejléckép: Stéphanie d’Oustrac (Carmen), Attilio Glaser (Don José) és Anne-Catherine Gillet (Micaëla) a zárójelenetben (fotó/forrás: Benjamin Uhlig / La Monnaie)
hírlevél
