Zenés színház

Cosi fan loro

2005.11.09. 00:00
Ajánlom
A Cosi fan tutte nem tartozik Mozart leggyakrabban színre vitt operái közé. Részint talán azért, mert a cselekmény messze nem olyan mozgalmas, mint akár a többi Da Ponte-operáé vagy A varázsfuvoláé. Részint talán azért, mert zeneileg kevesebb benne a látványos ária, a „show-elem”. És az sem utolsó szempont, hogy a mű hat közel egyenrangú énekest igényel – ez nemcsak azért nehéz, mert nem minden operaházban találunk ilyeneket, hanem azért is, mert a műnek nincs igazi főszereplője, amit nem minden énekes tolerál. A Cosi előadása tehát igazi csapatmunka, amire csak olyan operaház vállalkozhat a siker reményében, ahol ehhez adottak a feltételek.

A New York-i Metropolitan Operaház ilyen. Az általam november 4-én látott előadásnak egyetlen igazán ismert sztárja volt, ő viszont nem akárki: James Levine dirigálta a művet, a Met zenei vezetője, aki több mint három évtizede dolgozik azon, hogy a Metropolitan a világ egyik legerősebb csapata lehessen. Az opera vezetése természetesen nem csak az ő érdeme, ez is csapatmunka, az előadás elején osztogatott 96 oldalas, ingyenes füzet mintegy húsz oldalon keresztül sorolja a vezetést, a szponzorokat, a klubtagokat és mindazokat (beleértve az összes énekest, az ének- és a zenekar tagjait is), akik lehetővé teszik, hogy a Met úgy maradhasson a világ vezető operaháza, hogy közben az európaiaknál lényegesen kevesebb támogatásra szoruljon. Ennek a mintegy 70%-ban önfenntartó gazdasági kényszernek az az eredménye, hogy a Met a viszonylag konzervatív operaházak közé tartozik – ám ha ezt adottságként kezelik az illetékesek, akkor e keretek közt kell a legjobbat kihozniuk minden produkcióból.

A Cosi fan tutte előadásában ez maradéktalanul sikerült. Az egész rendezés alapvetően konzervatív. A díszletek ugyan jó anyagból készültek, de nem hivalkodóak, inkább praktikusak. Az egésznek nincs spórolás-szaga, mégsem tévedés low budget-produkciónak nevezni. Nem olcsójánosság az oka viszont annak, hogy a kórus mindössze tizenhat tagú – persze könnyű ilyen jól képzett hangokkal azt a hatást elérni, mintha kétszer ennyien lennének. A kórus mellett kiemelendő a zenekar. A hangzás a tuttikban inkább kemény, ami amerikai zenekaroknál nem szokatlan, a már a nyitányban igen nehéz szerepet kapó fúvósok mindvégig kiemelkedően teljesítenek. A kisebb együttesekben, különösen a szerenádszerű részletekben viszont érzékien szép a hangzás – ami az előadás zenei értelmezésének szerves része. Soha egyetlen felvételen sem volt ennyire világos, mennyire ambivalens ez a szépség. A Cosi ugyanis időnként lélegzetelállítóan gyönyörű muzsika – ám a szépség minduntalan idézőjelbe kerül. Vagyis – legalábbis Levine tolmácsolásában – állandóan vibrál, hogy mi a felszín, s mi őszinte, belülről jövő érzelem, és ezt a szereplők is olyan következetesen valósítják meg, hogy a happy endnél a néző a könnyeivel kénytelen küszködni. Ebben a felfogásban a zárókórus legalább annyira gúnyos appendixnek tűnik, mint a Don Giovanni zárójelenete – a Cosi mintha Donna Anna és Don Ottavio történetét folytatná, és elkönyvelhetjük, ez a kapcsolat éppoly problematikus, mint Don Giovanni (egyéb) szerelmi ügyei.

A hat énekesről lehetne hosszasan írni, holott én „csak” a második szereposztást láttam – az elsőben lett volna egy Magdalena Kozená (Dorabella) és egy Thomas Allen (Don Alfonso) – így helyettük Maria Zifchakot és Julien Robbinst láthattuk-hallhattuk. Sem ők, sem a másik négy énekes nem tartozik a közismert, nagy sztárok közé. Az előadáson igazán kiemelkedően a két ifjú (Ferrando: Matthew Polenzani, Guglielmo: Mariusz Kwiencien) és Nuccia Focile (Despina) énekelt, Julien Robbins fátyolos hangja olykor hamiskásnak tűnt (talán megfázott), de ő nyújtotta – Despina mellett – a legjobb színészi alakítást. Maria Zifchak hangja inkább a Rita Streich-szerű éles-fényes szopránokéra emlékeztet, Barbara Frittoli (Fiordiligi) pedig talán kicsit indiszponáltan kezdett – de ahogy áriáját (Come scoglio immoto resta) énekli, olyat én még élőben nem hallottam.

Ha nem is makulátlan tehát az előadás, akkor is hihetetlen, ahogy ez a hat ember teljesít a színpadon. Állandó mozgásban vannak, semmi leszúrt láb. Ha kell, ülve, fekve adják elő emberpróbáló szerepüket, ragyogó színjátékkal. De ami a legjobban tetszett mindvégig: amikor együtt énekeltek. A kvartettek, kvintettek, szextettek bizonyítják: itt a sztárok közt is csapatjáték folyik, tökéletes egyensúly marad a szólamok közt, mindenki egyformán hallható – ami különösen akkor fontos, mikor zeneileg is megbomlik az egyensúly (pl. a második felvonás fináléjában, ahol Guglielmo ellenszólama a mű kezdeti Don Alfonso-kontra tükörképe). Ennek a éneklésbeli finomságnak köszönhetjük, hogy a darab alapos ismerete mellett is mellbevágásszerű, amikor visszatér a katonainduló. A színjáték kiegészíti, nem pedig illusztrálja az éneklést.

Konzervatívnak neveztem a rendezést a bevezetőben, és az is. De roppantul következetes. Minden a legapróbb részletekig ki van dolgozva – pl. a kezdeti teljes szimmetria, mely a mű végére megbomlik, a szereplők térbeli elrendeződésében is tükröződik. Nincsenek nagy trükkök – apró ötletekből annál több. Ilyen, amikor Despina első megjelenésekor maga után vonszolja a házat, ilyen, amikor a forgó spalettán keresztül cserélnek helyet a szereplők, vagy amikor a két főhős nem a többi katonával, hanem egy kis csónakon az ellenkező irányban hajózik el. Nagyszerű az előadás tempója, és nemcsak a zenei tempókra gondolok, hanem pl. arra a megállásra, amikor a második felvonás elején a négy szerelmes nem találja a hangot, leül egy padra és hallgat – hogy egy perc múlva folyékonyan csapjon csábításba. Világos, hogy ez a csábítás szólam, „mintha könyvből olvasnák”. Mindez a darabot nemcsak világosan értelmezi (a rendezés és a zenei értelmezés tökéletesen egy irányba hat), hanem élvezetessé is teszi. A nézőközönség látványosan (számomra olykor túl látványosan) jól érzi magát, miközben igazi zenei és összművészeti élményben van része.

Így csinálják ők. Ha New Yorkban élnék, én is biztosan gyakrabban járnék operába.

(2005. november 4. 20:00 Metropolitan Operaház, New York; Mozart: Così fan tutte; km.: Matthew Polenzani, Mariusz Kwiencien, Julien Robbins, Frittoli, Maria Zifchak, Nuccia Focile (ének), a Metropolitan Opera Ének- és Zenekara; vez.: James Levine, rend.: Robin Guarino, jelmez: Michael Yeargan, világítás: Duane Schuler)

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Veszélyben van a szimfonikus zenekar intézménye?

Számos veszély fenyegeti a szimfonikus zenekarokat, de ha túlélik, az biztos, hogy a jövő zenekara nem olyan lesz, mint a mai. Fischer Iván szerint ideje megreformálni a zenekarok működését, hogy megfeleljen a következő generációk korszakának.
Klasszikus

Véletlenül bukkant egy antikváriumban a Carmina Buranára Carl Orff

Imádta a különleges megoldásokat, egyik művéhez a bécsi Néprajzi Múzeumból kellett hangszereket szerezni és külön engedélyt a Bösendorfer cégől. Százhuszonöt éve, 1895. július 10-én született Carl Orff német zeneszerző, a Carmina Burana című oratórium szerzője.
Színház

Kállai Ferenc, az egyik legsokoldalúbb magyar színész

Tíz éve, 2010. július 11-én halt meg Kállai Ferenc Kossuth-díjas színész, a nemzet színésze. 
Vizuál

Elárverezik Katharine Hepburn Howard Hughesnak írott szerelmesleveleit

Hughes és Hepburn romantikus kapcsolata másfél évig tartott. Nem házasodtak össze, de szerelmi történetük nagy port kavart annak idején Hollywoodban, és a 2004-ben bemutatott Aviátor című filmben is megörökítették.
Jazz/World

Kiütötték a Fonó falát!

A kényszerű koncertszünetben elkészült a Fonó új, szabadtéri színpada!

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Zenés színház magazin

Schiller és Verdi tette halhatatlanná: 475 éve született Don Carlos

A 16. században élt spanyol infáns nevét Schiller drámája és az ennek nyomán született Verdi-opera tartotta fenn, de a történeti igazsághoz egyiknek sincs sok köze.
Zenés színház ajánló

Világsztárokkal indul a nyár a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

A színház vezetése a már megtervezett programokból, valamint új eseményekből, koncertekből és előadásokból egy újraépített nyári repertoárral kívánja megszólítani és beinvitálni a közönséget.
Zenés színház interjú

Szántó Andrea: „Tőlem kérdezed, aki nem vagyok dívatípus?”

Mezzoszoprán és alt szerepekben egyaránt tündököl: Juditként érzékeny és megejtő, Carmenként vad és szenvedélyes. Ha nem söpri el a bemutatót a világjárvány, Kundry szerepében mutatkozott volna be az Operaház új Parsifal-előadásában. Szántó Andreát március elején faggattam operákról, operaszerepekről, de óhatatlanul is magasabb kérdések felé terelődött a beszélgetés.
Zenés színház hír

Szabadtéri koncertsorozatot indít júliusban az Operettszínház

A musical és az operett szerelmeseinek egyaránt kínálnak könnyed, nyáresti szórakozást egy különleges belvárosi helyszínen, a Pesti Vármegyeháza udvarán.
Zenés színház hír

A jövő héten nyit a milánói Scala

A koronavírus-járvány miatti négy hónapos kényszerszünet után a koncerten a közönség és az énekesek számát is csökkentette az operaház.