Csak érezni, csak élvezni

Gyulai Pál meghatározása szerint a népszínmű "se vígjáték, se bohózat, se tragédia, de mindebből valami vegyes nem, mely sok mindent magába olvaszthat, sőt a zenét és éneket is segédül veheti. Egy neme a melodrámának, vagyis modern melodráma tragicomicai alapon, legtöbbször társadalmi iránnyal." Ideális főhőse rendelkezik "a szentimentális magyar legény alapvonásával, aki fölhevülésében garázda a bűn határáig, bánatában duhaj és melancholikus egyszerre." A magyar népszínművet, bár magánéleti, intrika alapú, nem ritkán bűnügyi jellegű konfliktus mozgatja, a nemzeti identitást - különösen a szabadságharc bukása után - indulatosan hirdeti, folklorisztikus elemeket tartalmaz, sajátosan enciklopédikus és idillikus faluképét pedig a városlakó szemszögéből festi meg.

E darabokban típusok, nyalka falusi, kisvárosi legények és tűzrőlpattant menyecskék, csikósok, betyárok, huszárok, a negatív póluson pedig hajdúk, földesurak, bírók szerepelnek. S bár Szigligeti Ede törekedett arra, hogy a szórakoztató elemek elhagyásával a naturalizmus, a realizmus és a társadalmi dráma felé mozdítsa el a műfajt, különösen az 1870-es évektől a népszínművek népfogalma egy, a már budapesti néző távlatából idealizált és egzotikusnak tartott paraszti világra szűkül, cselekményét pedig főképp szerelmi szenvedélyek mozgatják. A népszínmű tehát bármennyire is értelmezhető egyfajta társadalmi önértelmezési kísérletnek, a szórakoztató funkció ezt felülírja, és ez a narratíva nem kérhető számon rajta.

És ugyanígy, ugyanezért nem érdemes a Vajdasági Tanyaszínház előadásába, A falu rosszába többet látni, mint ami: egy csupa energia, csupa kedv, önfeledt időtöltést kínáló produkció. Az már, hogy a rendező, Táborosi Margaréta korszerű és kortársi színházi nyelvet használ a színrevitelben, további hozzáadott értéket jelent.

Nem túl rizikós kijelenteni, hogy a Tanyaszínház átlagnézője nem találkozott kortárs/fizikai/mozgásszínházzal, és ha annak legvadabb változatát borítanák rájuk, menekülnének előle. (Feltételezem, a legközelebbi kocsmáig. Mert egy rendes faluban kocsma mindig van.) Az újvidéki színésznőből lett pesti rendező-koreográfus hallgató ismeri a közeget, ahova készíti az előadást, hisz az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatói elsős koruktól gyakorlatoznak nyaranta a Tanyaszínházban, ahol nagyjából egy hónap intenzív, együttélős próbaidőszak után ugyanennyi ideig tájolnak, vásári és vándorszínjátszók módjára állítják a színpadot, toborozzák délután a falu apraja-nagyját, s a produkció után összekalapozzák a napi bevételt. Minden előadás egynyári, illetve újabban és szerencsére Kisvárdán is láthatja a nagyérdemű az előző évi termést. A (vár)színházi körülmények között egyrészt könnyítik a helyzetet, mert van víz, villany, nem kell megküzdeni a figyelemért a kitelepült kocsmárossal, azaz a közönség célzottan érkezik, ugyanakkor nyilván más a hangulat ebben a kvázi-professzionális, ámde a falu közepénél/szélénél jóval sterilebb térben.

Ami az egyik helyen működik, a másikon nem biztos. S ezt az állítást a Tanyaszínház előadásai ékesen bizonyítják. Ahova ők mennek Kavillóról indulva, az agyonszofisztikált, ilyen-olyan jelentésrétegű, gourmet-knak szóló produkciók valószínűleg hatástalanok maradnak. (Lásd a klasszikus történetet Menuhinról, és arról, hogy az asztalnál meghalna.) Ugyanakkor az is fontos ismérve ezeknek az előadásoknak, hogy nem kizárólag a közönségigényt szolgálják ki, nem a könnyebb ellenállás vagy a gagyi irányába tolják lefelé a színvonalat. S erre ékes példa A falu rossza.

Bakos Árpád zenéje - már amennyire azt egy képzetlen fül meg tudja ítélni - balkáni motívumkincsből építkező amolyan etnojazz. Visszhangozza a déli zenei olvasztótégelyt s a népszínműhöz tartozó "tősgyökeres" magyar zenét, az egynemű, a parasztdalból és a cigányprímás-zeneszerzők melódiáiból táplálkozó nótákat, népies műdalokat, a 18. századi népies dalfordulatokat, a verbunkos és tánczenét, illetve a városi cigányzenét, ám ezzel egyidőben fricskázza, persziflálja is azokat. (A cinizmust vagy a paródiát azonban tökéletesen kerüli.) A fennmaradt népszínművek betétdalai között vannak ismert népdalok, mások a népszínművek révén terjedtek el, sőt előfordult, hogy ugyanahhoz a szöveghez más dallamot társítottak vagy egy dallamra több szöveget is énekeltek, és sok volt a vándordal, ami több előadásban elhangzott, olykor nem is a tematikához illeszkedve. Ezért nyúlhatott a rendező nyugodt szívvel bele az 1874-es szövegbe, s így amellett, hogy az álnépiességtől megkímélte a nézőt, az előadást időben rendkívül gazdaságossá tette. Nem kímélte a dalokat, nótákat sem, ehhez Tóth Ede verseit hívta segítségül, amelyek aztán - némi képzavarral - jókedvű zenei köntöst kaptak. Kiss Zselykó erre az alapra készített az autentikus néptáncban gyökerező, ám azt stilizált mozgássorokkal kombináló koreográfiát. Erre a hozzáállásra rímelnek a rafinált "urbánfolklór" jelmezek is, amelyek még akár hétköznap is hordhatók lennének.

S akik ezt a játékot megvalósítják, kedvvel teszik. (Azok is, akik erre az egy előadásra ugrottak be valamelyik szerepbe, mert az előző évi játszó épp nem ért rá. Egy szó nem lehet rájuk, organikusan simulnak a truppba.) Erőteljesen, vitalitással játszanak, a karakternek nem csupán a kontúrját adják, hanem egyéniséggel töltik meg azt. Ismerős figurákat mutatnak az életből - akik ott laknak a szomszédban, jóindulatból mindenbe beleszólnak, azonnal pletykálnak, a rosszakarás örömmel tölti el őket -, meg a tévéből - a mindennapi latin-amerikai szappanoperák szerelmeseit és intrikusait -, s teszik mindezt csipetnyi népnevelő, szembesítő iróniával. Sokan vannak a színpadon, rendkívül jól, testtudatosan mozognak, és igen kollegiálisan mindenki kap alkalmat arra, hogy kiragyoghasson a karból. Itt egy snittszerű jelenet, ott egy, a színpadon egészen abszurd módon át-átrohanó figura - aki tudatja Kisvárdával, hogy aznap este épp szabad -, egy kis játék a színpadi keretekkel, egy kis anakronizmus, egy kis mai show. Kompaktan, pontos arányban.

A falu rossza - a Vajdasági Tanyaszínház előadása