Családi hagyomány

- Művészcsaládba születtek, hogyan telt a gyermekkoruk?

Oszvald Marika: Apukám operaénekes volt, anyukám szubrett, mint én. Nyolcéves koromig Debrecenben éltünk, amíg ott dolgoztak, és engem annyira megfogott az a világ, hogy amikor háromévesen megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, rögtön rávágtam, hogy csárdáskirálynő! (Nevet.) Mondhatom, hogy szeretetburokban nevelkedtünk az öcsémmel, nem éreztük azt, hogy a szüleink mellőztek volna minket, mert a pályájukkal lettek volna elfoglalva. A mi családunkra nem volt jellemző, hogy a otthon bárki sztárként viselkedett volna. Szokták mondani, hogy a színészgyerekeknek folyton bizonyítaniuk kell, sokan görcsben vannak a miatt, mert a szüleik nyomdokaiba akarnak lépni. Ez nálam fel sem merült, harmonikus gyermekkorom volt.

Balázsovits Edit: Csatlakozom Marikához, én is nagy szeretetben nőttem fel. A szüleim sokat vittek színházba,

sok időt töltöttem a takarásban és gyerekként lenyűgözött, amit ott láttam.

Mindig megnéztem a szüleimet a szerepeikben. Ötéves voltam, amikor anyu a Makrancos hölgyet játszotta, fel se értem a színpadot, párnákat raktak alám, úgy figyeltem az előadást. Legalább tízszer láttam, és egy idő után már annyira tudtam kívülről, hogy előre nevettem a poénokon, ami elég furcsa lehetett egy akkora kislánytól.

Oszvald Marika és Balázsovits Edit (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

OM: Én is betéve tudtam az összes szerepüket. Annyira bele tudtam magam élni, hogy például amikor apu a Toscát játszotta, és vitték kivégezni, olyan hisztériát csináltam, hogy úgy kellett kivinni a nézőtérről.

BE: Velem ugyanez volt. Nagymamámmal ültem az Élve vagy halva című filmen, amiben apu játszott. Annál a résznél, ahol a filmben egy fához kötözve kivégezték, ordítva zokogni kezdtem, pedig pár perccel korábban találkoztam apuval a folyosón. Alig tudtak megnyugtatni. (Nevet.)

- Edit, ön még közelebbi kapcsolatba kerülhetett a színpaddal, amikor édesanyja a Képzelt riportban a szíve alatt hordta önt.

BE: Igen, ez egy különleges előadás számomra, mivel tulajdonképpen végigkísérte az életemet. Gyerekkoromban állandóan ezt a lemezt hallgattam, pizsamában, egy sámlin állva énekeltem a dalokat. Aztán később, amikor főiskolás lettem, készítettek egy felújítást, amiben Novák Péterrel énekeltem a Vinnélek című számot – ez később vezette a slágerlistákat is. Most pedig játszom a Vígszínházban a Popfesztivál 40 című előadásban, amiben anyu is benne van. Fantasztikus érzés, hogy ismét egy színpadon lehetünk. Egyébként több helyen is játszom, ezek közül az egyik a Pinceszínház, ahol jelenleg a második bemutatómon dolgozom. Tasnádi István Finito című darabjában Tigris Niki popdívát fogom alakítani, a bemutatót október 3-án tartjuk.

OM: Nekem is csodálatos élmény volt, amikor egy színpadon lehetettem a szüleimmel. Anyukám ugyanabban a szerepkörben volt, mint én. A mosoly országát játszották együtt apukámmal, ő volt Szu-Csong, anyukám pedig Mi. Amikor másodéves főiskolásként az Operettszínházhoz kerültem, fölújították ezt az előadást, és én lettem Mi, vagyis apukámnak a kishúga. Az volt az első mondatom hozzá, hogy „Bátyám! Drága bátyám!” Katartikus élmény volt, hogy így vihetem tovább a családi hagyományt.

- Hogyan összeegyeztethető az anyaság és a színészet?

OM: Engem a szüleim soha nem presszionáltak, már amikor színpadra kerültem, akkor se adtak instrukciókat. Kritikusak voltak, de mindig magamnak kellett eldöntenem, hogyan akarok megoldani egy feladatot. Én se akartam soha ráerőltetni semmit a lányomra, hagytam, hogy azt csinálja, ami érdekli, amit lélekkel csinál és nem muszájból. Tizenhat évesen kitalálta, hogy megpróbálja a színészetet, de végül nem tetszett neki, fél év alatt letett róla és megkereste a saját útját. Ez egy olyan pálya, ami egy pillanat alatt félre tud csúszni, és egy életen keresztül boldogtalan lehet az ember, ha nincs meg a sikerélménye.

BE: Számomra is az a fontos, hogy a kisfiam azt csinálja, amiben boldog. Eszembe nem jutna forszírozni a színészetet, már csak azért sem, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez most annyira jó egy fiatalnak.

Gyerekként láttam egy korszakot, ami mára elmúlt.

Sok nehézséget tapasztalok. Amikor mi végeztünk, még volt rendes szerződése egy színésznek, biztosítva láttuk a jövőnket, de most ez nem így van. Már engem is féltettek a szüleim, hiszen ez egy nehéz pálya.

Oszvald Marika és Balázsovits Edit (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

- A Színházak Éjszakájának idei tematikája a meghajlás köré épül. Az Operettszínházban ez egy komolyan megkoreografált finálé.

OM: Ez az egész estének a koronája. Az operettekben általában felfokozott a hangulat, amit ezzel még tovább erősítünk, hogy a végén úgy menjen ki a közönség a színházból, hogy boldogságot érez. Ez is a szeretetről szól.

Nemcsak elvégezzük a dolgunkat, hanem egy egységet alkotunk a közönséggel

és együtt örülünk – ők nekünk, mi pedig nekik. A pályám elején még nagyon szégyenlős voltam, előfordult, hogy kimentem a függöny elé, biccentettem egyet és egy pillanat alatt el is tűntem. Akkor piszkosul letoltak, hogy ez nem a szerénységről szól, és a közönséget igenis meg kell tisztelni azzal, hogy meghajolunk nekik, a szemükbe nézünk és hagynunk kell, hogy megünnepeljenek.

BE: Én is nagyon zavarban voltam régebben, de néha még most is. Szeretem és jól esik a taps, de valamiért van bennem egy tartás. Nálunk azért nem olyan ez a finálé, mint az Operettszínházban, mindenki a saját habitusa szerint hajol meg. Számomra az a lényeg ebben, hogy megköszönjem a közönség figyelmét. Volt egy-két olyan taps, amikor éreztem a közönség szeretetét – ezekért az egész pályájával dolgozik meg a színész.

OM: Mindig operetteket játszottam, de most meghívtak a Sirályba, ami egy prózai előadás. Ebben nincs tapsfinálé, az előadás végén mindannyian sorba állunk és meghajolunk. A darab a fiam halálával záródik, az arcomon ilyenkor még rajta van ez a fájdalom, eleinte így hajoltam meg. De mikor már ötödször hívtak vissza minket, ugyanúgy röhögtem, mint az Operettben, mert nem tudtam megállni, hogy ne örüljek a tapsnak. (Nevet.)

- Milyen élményeik vannak azokkal a néző-színész találkozásokkal, amelyek nem korlátozódnak a színpadra?

OM: Tavaly a Színházak Éjszakáján összeraktak engem a huszonéves Kocsis Dénessel, hogy énekeljük el együtt a Kell, hogy várj című dalt. Mi addig nem játszottunk együtt, és ő annyira meghatódott ezen, hogy az ének végén könnyes szemmel fordult oda hozzám, és azt mondta: Szeretlek, amióta csak megláttalak. (Nevet.) Erre sokáig emlékezni fogok!

Oszvald Marika és Balázsovits Edit (Fotó/Forrás: Adrián Zoltán)

BE: Nekem egy olyan élmény jut eszembe, amely a Kabaréhoz kötődik, amit épp az Operettszínház Raktárszínházában játszottam.

OM: Láttalak benne, csodálatos voltál!

BE: Köszönöm. Nagyon szerettem, Sally Bowlest játszottam. Egyik alkalommal a Bajor Gizi Színészmúzeumban énekeltem el egy számot, ahol több nagy színész is fellépett. Majd' elájultam a félelemtől, de nagyon jól sikerült a produkció – életemben először itt kaptam nagy bravózást, ezért nekem az egy emlékezetes este.