Az 1978-as Őrült nők ketrece volt az első olyan nyugati film Magyarországon, amelynek főszereplői homoszexuálisok voltak. Ez a tényszerű adat, amelyet egyébként az Átrium előadásának színlapja sem felejt el megemlíteni, akkor válik igazán érdekessé, ha mellétesszük: a szocialista országokban a hatvanas évek első felében a homoszexualitás még büntetőjogi kategória alá esett, a későbbiekben pedig bár dekriminalizálták az azonos nemű felnőttek beleegyezéses viszonyát, Kádár prűd és aszexuális rendszerében még így is számtalan visszaélésről, zsarolásról tudunk, amelynek alapjául az áldozatok szexuális orientációja szolgált. (Nyilván az sem véletlen, hogy az állambiztonság külön osztályt tartott fent a melegek megfigyelésére.) Hogy a film annak idején jelentett-e bármit a gyakorlatilag láthatatlan meleg csoportok számára, azt nehéz megítélni. Arra azonban sokkal könnyebb válaszolni, hogy ma mit jelent az előadás - nemcsak a melegeknek, minden itt élő számára.
Alföldi Róbert mostani rendezése akár ünnep is lehetne, mondjuk a nagy nehezen kihordott, két évtizedes szabadság fölött, amelyben mindenki - meleg és heteró, szülő és gyermek, képviselő és trafiktulajdonos egyaránt - kedvére boldogulhat, hiszen a szó legszorosabb értelemében vett vígjátékkal állunk szemben. Elég azonban csak a bemutatót megelőző nyilatkozatokra, a nem sokkal korábban megrendezett Budapest Pride körülményeire és médiavisszhangjára, illetve egy pillanatra az előadásban is felbukkanó bizonyos miniszteri megbízottra gondolni, hogy belássuk: az előadás inkább a sírva vígadás hazafias tradícióját hívatott tovavinni.
Hevér Gábor és Józan László - Az Őrült nők ketrece (Fotó/Forrás: Dudás Ernő, port.hu)
Az Őrült nők ketrece nem bonyolult darab, sőt. Adott egy meleg pár, akik egy kicsit megkopott, de még így is híres-hírhedt nevű melegbárt futtatnak - ez lenne az Őrült nők ketrece -, nem mellesleg felneveltek egy heteró fiút (Fehér Balázs Benő), aki épp házasodni készül a helyi radikális, mondjuk ki, teli szájjal buzizó, képviselő lányával (Csobot Adél) - az esküvő előtt azonban még hátravan a szülők találkozása.Az alaphelyzetből kibontakozó kínos szituációk nagyjából dramaturg diploma nélkül is megjósolhatóak, ám az előadás valódi erőssége nem a fifikás történetszövésben rejlik. Alföldi köntörfalazás nélkül, egyenesben löki elénk egy megaláztatásnak kitett társadalmi réteg minden boldogságát és dühét. A recept pedig úgy tűnik, működik: gyakorlatilag nincs olyan entrée, kikacsintás, amelyet ne követne tapsvihar a közönség soraiból.
Kikacsintásból egyébként akad bőven: Alföldi mintegy mellékesen löki oda a csontot mindazoknak, akik majd borítékolhatóan felháborodnak a darabon, még azelőtt, hogy egyáltalán látták volna azt. Stohl András parádés gay-csárdása, fenekén a magyar címerrel feltehetőleg nem csak a kulturális portálokat fogja megihletni, és sejthetően lesz még szó a színen átcipelt méretes műfalloszról is, amelynek helyét a radikális honatya látogatása alkalmából falra szegezett óriásfeszület veszi át. Józan László kedvesen ripacs, inas/szobalánya valódi karikatúra, amely az összes, melegekről szóló fals sztereotípiát magába sűríti, és lesz pár ismerősen csengő, honatyai mondat is („Mi lesz itt még? saját anyját veszi el?"). Mindezek azonban az előadás felszínét jelentik.
Hullan Zsuzsa, Mihályif Balázs, Csobot Adél - Az Őrült Nők ketrece (Fotó/Forrás: Mészáros Csaba)
Azoknak, akik nem kész véleménnyel érkeznek az előadásra, például kellemes pillanatokat fog okozni Stohl András és a Hevér Gábor, a darab meleg párjának kettőse. Stohl méltóságteljes, de kiöregedőfélben lévő transzvesztitája valódi feminin jelenség a színpadon, egyszerre harsány drag queen és anyatigris, alakítása akár egy önvallomásnak is beérne színészetről ma Magyarországon. Az előadás egyik legerősebb momentuma az övé: két poén közé úgy ékeli be a Ghánában felgyújtott meleg fiú esetét, hogy a gyomorbukfencet a néző még az előadás végén is érzi. Hevér Gábor szerepe ugyan kevésbé látványos - ő női ruha nélkül alakítja a meleg férjet, mert igen, ilyen is van -, mégis macsó showmanként dobálja a poénlabdákat. Összekapnak, aztán kibékülnek - békülésük pedig az egyik legszebb szerelmi momentum az évadban.
Ahogyan az első felvonás vöröses-fülledt lokálja szépen lassan átalakul mintapolgári otthonná, úgy veszít sodrásából is az előadás, mintha a két család találkozásának felvezetése izgalmasabb lett volna, mint maga a találkozás. Ugyan Mihályfi Balázs újra és újra meggyőz minket arról, hogy Bouteille képviselő egy valóságos állat, felesége (Hullan Zsuzsa) pedig nem több a mintacsalád szóvivősen selypegő biodíszletnél, érkezésükkor nagyjából már mindent tudunk kétdimenziós alakjukról. A második felvonás apró lendületi döccenése, a közönség megénekeltetése, a két ízben is a nézőtérre gyújtott lámpa mégis inkább maszatnak hat az egyébként kellemes összképen.
Lehet persze nemzetellenes provokációt kiáltani, társadalomellenes deviánsozni, közszereplőként lábat törölni egy előadásba - de ha egy mód van rá, mindezt az érintettek inkább négy fal között csinálják.
hírlevél
