Az idei évadban már a harmadik Vajda Gergely-darabot ismerhette meg a hazai közönség. A CAFe Budapesten tartották a Georgia Bottoms magyarországi bemutatóját (az amerikaihoz képest némiképp átdolgozott formában), a zeneszerző Barbie Blue című operája pedig az Opera Kékszakállú100 fesztiválján hangzott el. Kivételes helyzet, ha a magyar zenei élet ilyen figyelmet szentel egy alkotónak, az pedig külön öröm, hogy ezt teljesen jogosnak érezhetjük, a harmadik mű, az Armel Operafesztiválra (újra)írt Óriáscsecsemő is izgalmas színfoltot képezhet a budapesti operajátszás palettáján, és mind a mű, mind a belőle készült produkció színvonala és gondolatisága kiérdemelte a közönség érdeklődését.

Az óriáscsecsemő (Fotó/Forrás: Armel Operafesztivál)

Ősbemutatóról beszélünk, ám azok sem tévednek, akiknek úgy rémlik, mintha már hallottak volna erről az operáról. 2001-ben ugyanis ugyanezzel a címmel (és azonos irodalmi alapanyagból) írta meg első operáját a szerző (arról az előadásról itt olvashatnak kritikát - a szerk.), ám a mostani műhöz a szöveget is átdolgozta (Horváth Péter író-dramaturg közreműködésével), és egészen új muzsikát komponált. A darab aztán a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház tizenéveseknek szánt bábelőadásaként került színre, először Bécsben, a MuTh Színházban – igen nagy számú, a helyszínre kiutazó magyar érdeklődő jelenlétében –, azután pedig a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában játszották.

Az opera Déry Tibor azonos című, 1926-os drámája alapján készült, amely mind írójának életművének, mind a tágan értelmezett magyar irodalmi korszaknak kivételes darabja, a magyar avantgárd egyik legjellegzetesebb és egyben legfigyelemreméltóbb műve.

ám a műfaj története azt mutatja, hogy a zeneszerzőknek általában nem a megfelelő minőségű irodalmi mű megtalálása okozza a legnagyobb problémát. Fontosabb kérdés, hogy a komponista (és librettistája, ha a két különböző személyről van szó) hogyan dolgozza fel a darabot; kisebb részben annak tekintetében, hogy mennyiben érvényesülnek annak eredeti kvalitásai a belőle készült operában, de ami még lényegesebb: a kész alkotás mennyire működik önállóan mint zenés színházi mű, mennyire felel meg a benne találkozó művészeti ágak törvényszerűségeinek.

Agathe de Courcy és Philipp György Az óriáscsecsemő bécsi előadásban (Fotó/Forrás: Armel Operafesztivál)

Déry Tibor drámájából a keletkezése óta eltelt évtizedek alatt több színpadi feldolgozás is született, mégsem mondhatjuk, hogy tipikusan könnyen színre állítható műről lenne szó. A dadaista töredékek, az abszurd hangsúlyos jelenléte és a hagyományos cselekmény erősen korlátozott volta mind megnehezíti, hogy a befogadó az előadás kötöttségeiben, lineáris módon fel tudja dolgozni azt, különösen akkor, ha az értelmezés folyamatába a zenét mint közvetítő közeget is beiktatjuk. Vajda Gergely operájának megtekintése után (részben természetesen Novák János kiváló rendezésének köszönhetően) aligha akadt olyan, aki elvesztette volna a cselekmény fonalát, vagy más módon tévedt volna el a műben. Ebben szerepet játszhatott a lényegre törő és a drámáénál valamelyest koherensebb dramaturgia, valamint a darab zenéjének és szövegének viszonya. Az óriáscsecsemőben ugyanis a szöveg nem pusztán ürügynek tekinthető a muzsika számára, a kettő szerves egységet alkot, minek következtében a zene is segíti a szöveg kifejeződését, részben a könnyebb szövegejtést illetően, másrészt a prozódia és a hangsúlyok megmutatásával.

A zene tehát teljes egészében összefonódik a mű további rétegeivel, ne gondoljuk azonban, hogy ettől elvesztené egyedi arculatát, vagy nem hagyna nyomot a hallgatóban. Amellett, hogy az opera muzsikája több különösen emlékezetes zenei gondolatot is felvonultat – ennek legjobb példája a második felvonás megindító altatódala, vagy az újszülött fúvósmotívuma, amely más hangszerelésben, de a második csecsemőnél is felbukkan –, miközben gazdag referenciaanyaggal rendelkezik, és lépten-nyomon felbukkannak rövidebb-hosszabb utalások, akár konkrét művekre (mint a zenei humor egyik legragyogóbb példájaként megjelenő Csárdáskirálynő-idézet esetében), akár a szöveg vagy a cselekmény valamely eleméből asszociatív úton következő stílusimitációként, a muzsika  szokatlan hangszíneivel együtt rendelkezik egy sajátos, összetéveszthetetlen zenei karakterrel.

Philipp György Az óriáscsecsemő előadásában (Fotó/Forrás: Armel Operafesztivál)

A humor a mű és az előadás fontos eleme, melynek elsődleges forrása az ember társadalomba vetettségének abszurditása, és ettől elválaszthatatlanul annak kikerülhetetlensége.

Mindez persze első ránézésre roppant sarkítottan jelenik meg, ám legyen szó akár a kisgyereket befolyásoló számos hatásról, a nemiség keltette első félelmekről vagy az ezerarcú Nikodémosz képében a fennálló renddel kötött szerződésről (amely egyfajta Faust-parafrázissá teszi a darabot), csupa olyan tapasztalatról van szó, amellyel minden generációnak szembesülnie kell. Ebből a szempontból különösen fontos, hogy a zeneszerző és a színház a produkciót kifejezetten fiatalok számára hozta létre, akik közül természetesen a csekély számú előadást nem sokan láthatták, pedig érdekes volna megtudni, ők hogyan fogadnák azt, mennyiben vágna egybe saját tapasztalataikkal.

Az óriáscsecsemő (Fotó/Forrás: Armel Operafesztivál)

Novák János színrevitele ugyanis egyfelől roppant színes és szórakoztató, jól képezi le az opera sodrását, ugyanakkor a zenéhez hasonlóan a darab könnyebb megértését szolgálja, a vizualitás, a cselekvések szélsőségességükben egyszerre hangsúlyozzák a cselekmény fontos pontjait, ugyanakkor kiemelik annak túlzásait. Már Déry Tibor drámájában is fontos szerep jut a báboknak, itt Orosz Klaudia munkái egyszerre antropomorfok, mégis az embernél elvontabb, általánosabb képződményeket jelenítenek meg, az egyéni vonások helyett karikatúraszerű típusokat felmutatva (ezt erősítette a kórus tagjainak egyforma szürkére mázolt arca is). Természetesen mindezek a vonások másként érvényesültek az eltérő helyszíneken, a MuTh Színház hagyományosabb tere illúziókeltőbb előadást eredményezett, mint a Raktárszínházban látott, ahol minden a nézők elérhető közelségében zajlott, és ezért a megcsináltságnak sokkal nagyobb szerep jutott; ugyanakkor a kisebb tér és a zenekar elrendezése az utóbbi helyszínen az énekes szöveg érthetőségének is kedvezett.

Az óriáscsecsemő bécsi előadása (Fotó/Forrás: Armel Operafesztivál)

A zenés színházi előadás komplexitása összetett feladatot rótt a szereplőkre, akiknek egyszerre kellett énekesként, színészként és bábosként megfelelniük. A címszerepet éneklő Philipp György mind hangját, mind alakítását tekintve képes arra a sokszínűségre, ami a figura különböző életszakaszainak megjelenítéséhez kell. Dacos, bár szerethető gyerek, magától értetődő szókimondással, aztán a csalódásokon keresztül éretté váló felnőtt, túlvilági alakként pedig egészen földön túli bölcsességet árasztott magából. Az Anya, a Szűz és Stefánia hármas örök női alakját Agathe de Courcy formálta meg, kissé óvatos hangadással, ám élénk színészi játékkal, többé-kevésbé érthető magyar szövegmondással. Ambrus Ákost talán még sose láttam ennyire jónak, a műben az Apa karaktere a legparodisztikusabb, és az énekes jól mutatta meg a kisember esendőségét. A Nikodémoszt alakító Csapó József bámulatosan sokarcú énekes, és ezúttal is bebizonyította, milyen remekül állnak neki a kissé bizarr, szélsőséges, nem egészen emberi figurák, ha kell, behízelgő, máskor sejtelmes, néha pedig egészen ijesztő tud lenni. A szereplőket a Kolibri Színház színészeiből álló kamarakórus egészítette ki, akik hasonlóan sokrétű feladatkörben álltak helyt, időnként egyéniben kellett szerepelniük, máskor csoportként (kisebb énekbeli pontatlanságok ugyan néha előfordultak náluk, de ezt a rendkívül sok mozgás számlájára is lehet írni). A zenekar erre az alkalomra állt össze külön-külön is kiváló muzsikusokból: Ittzés Gergely, Seleljo Erzsébet, Szalóky Balázs, Baja Mónika, Kiss Helga, Deli Zsolt, Kruppa Bálint, Fejérvári János és Antonio Casagrande játékán azonban nem érződött, hogy nem állandó formációról van szó, a szerző, Vajda Gergely keze alatt roppant izgalmas és sokszínű muzsikát szólaltattak meg.

Az óriáscsecsemő alkotói a bécsi előadáson (Fotó/Forrás: Armel Operafesztivál)

Egy kortárs opera esetében mindig fontos kérdés a hogyan tovább, látható lesz-e annyiszor, hogy bemutatása ne csupán egyszeri különlegesség legyen, hanem be tudjon kerülni a kulturális vérkeringésbe, el tudja foglalni a zenetörténetben művészi értékéből adódó helyét (amennyiben ezt a jelen korban meg lehet egyáltalán ítélni). Az óriáscsecsemő iránti érdeklődés jó előjelnek tekinthető, reméljük, látjuk még ezt a kiváló produkciót, és akkor talán a célközönségének számító tizenéves korosztályból többen is eljutnak rá.