Erkel László Kentaur (Fotó/Forrás: Sárközy Marianna)

- A nyomorultak  rendkívül monumentális, térben és időben is szerteágazó mű. Mekkora kihívás a musical színpadra állítása egy díszlettervező számára?

- A nyomorultak és a Miss Saigon a legbonyolultabbak a musicalirodalomban, utána jön a Vámpírok bálja és a Wicked. A nyomorultakat a Szegedi Szabadtéri óriási színpadára megtervezni hihetetlenül nehéz és hosszas munka volt: készítettünk egy óriási makettet, a színpad 1:25-ös mását, ezen zongorázgattunk majd' egy éven át. Mellette a Madách Színház modelljén is dolgoztunk, hogy lássuk, működni fog-e a koncepció kőszínházban is. A sötét, darkos stílus mindig is tradíciója volt a darabnak, de Szirtes Tamás rendezőnek az volt a kérése, hogy az új változat színes legyen, hozzuk vissza a meleg tónusokat, a klasszikus francia építészeti jellegeket, legyen kicsit realistább és emberközelibb a produkció. Ebben a döntésben biztos közrejátszott a musicalfilm 2012-es megjelenése is.

- A filmek látványvilágával ettől függetlenül is versenyeznie kell ma már a színházi világnak.

- Épp most arról írok egy disszertációt, hogy 20. század második felétől hogyan hatott a filmművészet technikai fejlődése a színházi szcenikára. A modern musicaljátszás olyan jellegű kihívásokat hozott be a díszlettervezésbe, ami már a megfelelés határán van. Kétszer annyi dal hangzik el egy előadásban, mint a klasszikus zenés művekben. A díszletek integrálják, szinte beszívják a nézőt. A nyomorultak az első ilyen darab volt, a kezdő tizenöt percben közel tizenöt helyszínen vagyunk. A mai színházi látványnak a multiplex mozikkal kell versenyre kelni, ez a haladás útja: ennek köszönhető, hogy például a vetítéstechnika is bekerült a színházi szcenikába.

- Ezt sokan nehezményezik. Lehetséges ma zenés darabhoz díszletet tervezni vetítés nélkül?

- Természetesen, én is dolgozom nélküle, A nyomorultakban sem ezen múlik a siker. Ezzel a látványelemmel egy plusz katarzislehetőséget nyújtunk a nézőnek. Viszont minden vizuális eszköz alá van vetve a műnek és a színésznek: az ő drámaiságukat, hitelességüket kell segíteni a megfelelő közeg megteremtésével, és azt kell elérni, hogy a történetmesélés minél szélesebb spektrumban, minél több érzékszervünkre hasson. A színházban valóban idegennek tűnik a mozi; A nyomorultakban sem vetítünk konkrét vászonra, megpróbáljuk inkább megeleveníteni a nem élő háttereket. Újdonság, hogy tüllre is vetítünk, ettől légies lesz a hatás, mert csak az áttetsző anyagon jelenik meg a kép, kevésbé telepszik rá a műre. Fontos, hogy az ilyen megoldás sose legyen öncélú, vigye előre a történetet, és vizuálisan narrálja azt, amit szavakkal nem tudunk elmesélni a színpadon.

A nyomorultak a a Szegedi Szabadtéri Játékokon - Miskovics Róbert, Solti Ádám, Nagy Balázs (Fotó/Forrás: Madách színház)

- Nyilván a zenés és a prózai darabokban ezek a hangsúlyok másfelé tolódnak.

- Persze, van különbség, de ez olyan kaliberű, mintha Márairól és Ken Follettről beszélnénk: utóbbi szintén jó író, csak másképpen fogalmaz. A zenés színház az elmúlt huszonöt évben szinte felrobbant, gazdagabb látványvilágú, sűrűbb történetmesélésű, igazi összművészeti produktum lett. Prózai színházat is csinálok, igaz, kevesebbet: az másfajta élvezetet nyújt, és a látványigény is más, még inkább színészcentrikus. A független prózai színházban pedig döntő részt a rendezői koncepciótól függ az előadások vizualitása. Az elmúlt években nagyon izgalmas vizuális kísérletek folynak az alternatív színpadokon, a sokkal szűkösebb anyagi lehetőségeik ellenére sokszor előremutatóbbak, mint a kőszínházak – ezért is nagyra becsülöm őket. A pályám elején, még képzőművészként én is sok mindennel kísérleteztem, aminek később színházi tervezőként nagy hasznát láttam. Már főiskolásként több multimédiás performanszot csináltam. De aztán elég hamar beszippantott a mainstream, és az Asbóth utcai stúdiószínpadról egy év alatt a Vígszínház nagyszínpadán találtam magam a West Side Storyban.

Erkel László Kentaur (Fotó/Forrás: Sárközy Marianna)

- A pályádon fontos mérföldkő volt Cameron Mackintosh producer is. Mit tanultál tő le?

- A kapcsolatunk a Szegedi Szabadtéri Játékokon kezdődött a Miss Saigonnal, amire ő eljött, és nagyon tetszett neki a munkám. Kihívott magához külföldre, és rengeteget terveztem neki. Úgy kezeltek, mint egy csodabogarat; pont az érdekelte bennem, hogy mi Kelet-Európában teljesen másképp gondolkozunk a színházról és a látványról; olyan eszközökkel dolgozunk, amit az angolszász színház már majd elfelejtett. Ők nagyon elmentek a látvány technika irányába. A vizualitás ridegebb és távolságtartó lett, nem volt annyira életszagú. Nálunk meg minden igazi; majdnem filmdíszletszerű elemekkel dolgozunk, kiszakítva a térből, ezt Cameron nagyon szerette.

- Mi az, amiben mi vehetünk példát ró luk?

- Többek között az, hogy óriási profizmussal, képzett musicalszínészekkel és a musicalrendezés sajátos metódusának szigorú követésével csinálnak zenés színházat. Ha viszont nem követik a tradíciót, akkor radikálisan ellene mennek: New Yorkban például mostanában óriási siker a Hamilton, amiben a színészek rappelnek; ráadásul az egyik alapítóatyáról szól. Off-Broadway előadásból egyik pillanatról a másikra sikerprodukció lett – ez olyan, mintha egy független előadás egyszer csak a Madách színpadára kerülne. Pedig ez is egy alternatív előadás – mégis lehetőséget kapott, hogy a szélesebb nagyközönség elé kerüljön. És megérdemelten, mert hihetetlen profizmussal énekelnek, táncolnak és játszanak benne a színészek, mintha az életük függne tőle.