Az Átrium és a Kultúrbrigád koprodukciója messze került a Ebb-Fosse-szövegkönyvből, John Kander zenéjével készült revütől, még messzebb a Renée Zellwegerrel, Catherine Zeta-Jonesszal és Richard Gere-rel hódító filmadaptációtól. Hálistennek. Alfölditől nem is vártuk, hogy majd egy könnyed revüt rendez, amiben „a férfi azt kapta csak, mi járt”, a két nő ámokfutása után pedig csillogó színpadon búcsúznak a nézőktől.
Ebben az előadásban nyakig merülünk a korrupcióban, a szexuális kizsákmányolás, a gyilkosság, a manipuláció világában,
amelyben a pénznél legfeljebb csak az alantas ösztön a nagyobb úr. Ami hírnévre, pénzre, hatalomra irányul.
Huzella Júlia és Fekete Ernő az Átrium Chicago című előadásában (Fotó/Forrás: Lakatos Péter / Átrium)
A kiút legfeljebb az, amit egyedül a jámbor, lágyszívű, de naiv és ostoba Amos Hart (Mihályfi Balázs) csinál meg: kinyírja magát. De egyébként ez eszébe se jusson senkinek, hiszen a korrupció jó dolog, ha te jót teszel velem, én is jót teszek veled, bébi, ez a világ így működik. A jég hátán is megélő Velma Kelly (Parti Nóra) tudja ezt, és lassan Roxie Hart (Huzella Júlia) is megtanulja. Az élet Chicagóban - ahogy az előadásból kiderül - "szopás", de ez nem jelenti, hogy a szopás amúgy nem visz előre. Amúgy sem gyönyört jelent, hanem, ahogy Billy Flynn-nél, létszükségletet – jöhet nőtől, férfitól, mindegy (Fekete Ernő). És ha kellőképp magasra kerül az ember, már azt se kell csinálni, legfeljebb nyalni, de azt kedvtelésből, ahogy Morton Mama (Hernádi Judit). Itt semmi sem az, aminek látszik. Lehet, hogy a nőcinek szép a koloratúrája, de amúgy kilóg a lóláb – vagy a f**. És hiába ereszt az ember lánya ólmot a démon mellkasába, később más alakban, más bőrben úgyis felbukkan, hol segít, hol keresztbe tesz.
Hogy mi az előadás érdeme, azt hadd mondja el a rendező, Alföldi Róbert: „[az eredetit] nem tartom túl mély darabnak, de arra büszke vagyok, hogy a mi előadásunk bonyolult ügyekről beszél”. Oké, csalok, ezt Az Őrült Nők Ketrecéről mondta, de alapvetően ez a Chicago erénye is. Csöppet sem titkolja, hogy nekünk, a máról szól: célozgatnak stadionokra, a jelmezek, a díszlet (Kálmán Eszter, Tihanyi Ildi) hangulata balkáni, a koreográfiának magyar íze van (Vári Bertalan). Csakhogy a magyarokat amúgy senki sem érti, az ártatlan magyarságtól meg végképp távol kerültünk – őt a csángó dialektusban beszélő Hunyák (Fodor Annamária) képviseli, akit tényleg nem ért senki, ő sem tud beszélni másokkal, csak az ágyakat huzatolja ötven centért. Mint a Londonban porszívózó honfitársak. És szajkózza, hogy ártatlan - lehet, hogy tényleg az. Felakasztják. „Magyarok mindenhol vannak” – hangzik a színpadon, mi meg, magyarok, röhögünk a nézőtéren. Utalás a stadionokra. Utalás a migránsgyűlöletre, ezen csak röhögni lehet. Aztán az előadás végén a Szózat hangjaival búcsúznak tőlünk.
Hát igen, ez egy perverz világot mutató show volt, de hát lassan ott tartunk, hogy egy nemzeti ünnep sem normálisabb.
Hámor Ildikó az Átrium Chicago című előadásában (Fotó/Forrás: Lakatos Péter / Átrium)
Ez nem az a musical, ami azért készült, hogy púposodjon a stadionok oldala, amikor megtelik nézőkkel („na, azért az másik műfaj”), nem is a szórakoztató fajta, pedig szórakoztató. Csak kár, hogy állandóan kizökkent egy-két dolog. Parti Nóra erőtől, lendülettől duzzad Velma szerepében, karcos, mély hangja van. Huzella Júlia éneklése viszont annál több kívánnivalót hagy maga után – pedig mégiscsak főszerep lenne, amit alakít. Karaktere persze van, rendkívül magasnak tűnik a férfiak között, a néző egyből vágja, hogy ennek a csajnak nem ott kellene lenni, ahol van. De zenés darabot nem tud elvinni, és drámát sem mindig, mert csak ordít, ha érzelmi csúcspont van. Morton Mamát Hernádi Judit alakítja, a színésznő és a karaktere is ismerik már a dörgést a saját világukban. Hernádi esetében ez a színpad: a puszta megjelenésével érzem a jelenlétét a hátsó sorban is, ahol én ülök.
Fekete Ernő ügyvédjében a sorozatjunkie-k a Breaking Bad Saul Goodmanjére ismerhetnek, csak ez a fickó erősebben ül a nyeregben. Nem kell félnie semmitől, az esküdtek a zsebében, a bírók meghatódnak tőle, és semmi sem fontosabb, mint a védence ötezer dollárja. Bercsényi Pétert a transzvesztita Mary Sunshine szerepében elsősorban kiváló kontratenor énekesi teljesítményéért dicsérném. Mihályfi Balázs a szürke kisember, Amos – Andy? Eddy? – szerepében rendre ellopja a showt. Egy felszarvazott Chaplin. Van még egy karunk is: nők, férfiak, alacsonyak, magasabb, vékonyak, vastagabbak, fiatalok, idősebbek, izmosak és nem olyan izmosak vegyesen.
Női rabok az Átrium Chicago című előadásában (Fotó/Forrás: Szilvás Zoltán / Átrium)
A szövegkönyv amúgy lepipálja a Ponyvaregényt, nem számoltam, de saccra mondom: k**** sokat káromkodnak a színpadon. Mondjuk valószínűleg nem tennék, ha nem vihognának rajta annyian. De valamiért vihognak. Őszintén nem értem. Ez a kritika például lehet, hogy ki***** sok kattintást érne, többet mint így, hogy ezt a szót kicsillagoztam. De ki kell, mert az olvasók nem szeretik, ha így akarok hatást elérni. Bezzeg Alföldinek szabad. Pedig káromkodni én is tudok, meg elég hozzá szobafestőlétrára kapaszkodni, hogy az ember megtehesse, nem muszáj színpadra. (Tisztelet a szobafestőknek.) Kár, hogy a sok ****** meg a még több ***** teljesen funkciótlan Alföldi rendezésében.
Én a magam részéről unom.
Tehát. A végszó mégsem az igekötős szó. Hanem: ahogy a félénk, szórakozott konferanszié, Hámori Ildikó hangsúlyozza újra és újra: mi csak boldogok akarunk lenni. Csak az a bökkenő, hogy fogalmunk sincs, mi a boldogság. Lehet, hogy nem a korrupci-j-ó a boldogság, hiába az a jó. Az legfeljebb megkeményít.
hírlevél
