- Ön állítja össze a fellépő művészek névsorát és az elhangzó zenék egészét is, amelyben ha jól sejtem, bizonyosan lesznek olasz lírai áriák.

- Természetesen! Szerencsére a stílus tekintetében is szabad kezet kaptam, így könnyedebb darabokat is beemelhettem az estem programjába, megmutatva a sokoldalúságomat. Ez esetemben nem a musicalt vagy a magyar nótát jelenti, holott azokat is szeretem, inkább olyan olasz dalokról van szó, amelyek kapcsán az a bizonyos „könnyű” kitétel nem is olyan súlytalan. Éppen ellenkezőleg! Nagyon nehéz elérni, hogy a hallgató a könnyedséget érezze az előadásban. Mario del Monaco mondta egyszer, hogy a nápolyi dallamokat nehezebb elénekelni, mint Radames románcát az Aidában. A műfajok egyenértékűségére jó bizonyíték a Lehár Ferenc és Giacomo Puccini barátságáról szóló közismert történet, amely szerint az olasz zeneszerző azt kezdeményezte, hogy a magyar komponista írjon operát, ő pedig cserébe operettet szerzett. Így született meg a La rondine, míg Lehár megalkotta a Giudittát, amit a Bécsi Staatsoper mutatott be.

Figaro házassága 2010, Tokody Ilona (Fotó/Forrás: Csillag Pál / Opera magazin)

- Hogy kezdődött az olasz dalok iránt érzett rajongása?

- Kisgyerekként találkoztam ezzel a csodával. Egyrészt apukám nagyon szépen hegedült, így ismertem meg például Toselli  Szerenád ját, másrészt hatéves koromtól hallgattam rádióközvetítéseket az Orion készülékünkön. Fantasztikus műsorokat adtak, nagyon kedveltem a kor kimagasló operettművészeinek felvételeit, de mindennél jobban szerettem a tenor áriákat. Ilosfalvy Róbert, Simándy József, Kelen Tibor, Udvardy Tibor mind énekeltek olasz dalokat is. Nem is beszélve Benjamino Gigliről vagy Giuseppe di Stefanóról, és ne hagyjuk ki a sorból Szabó Miklóst se, aki saját maga fordított magyarra számos szöveget.

Pillangókisasszony 1992, Kelen Péter, Tokody Ilona (Fotó/Forrás: Mezey Béla / Opera magazin)

- Említette a fiatal generációt. Hogyan látja az opera műfajának jövőjét?

- Lehet, hogy most számtalan helyen nem tudnak társulatot fenntartani, és akad olyan vidéki város is, ahol csak egy előadás van egy évadban, de meggyőződésem, hogy fel fog ébredni a közönség, és van perspektívája ennek a művészeti ágnak.

- Érdekes tendencia, hogy egyre többen kísérik figyelemmel a világ legnagyobb színpadairól közvetített élő előadásokat, amelyekben operacsillagok sorát láthatjuk fellépni. Hogyan lehet konkurálni ezzel a jelenséggel?

- Ez egy csodálatos dolog, hiszen a publikum nagyszerű élményekhez juthat, de ne felejtsük el, mennyire más élményt jelent az, amikor valaki a saját hazájában, a hozzá legközelebb eső városban játszott produkciót tekinti meg. Az élő előadásnak illata van.

- Közismert a barátsága José Carrerasszal és Placido Domingóval, így felmerül a kérdés, hogy a márciusi gálán találkozhatunk-e valamelyik legendás tenorral?

- Domingónak sajnos ezen a napon korábban lekötött fellépése van Japánban, de a kor technikai vívmányait kihasználva, remélem, élő kapcsolatot tudunk vele teremteni, és Carreras esetében is az dönt majd, hogy a naptárában szabad-e az időpont. Domingo azt szokta mondani, hogy szerte a világban számos partnerrel énekelte az Otellót, de számára én vagyok Desdemona, Carreras pedig mindig azt hangsúlyozza, hogy a gyerekek felhőtlenségével tud kacagni velem a munkafolyamat során, így a kapcsolatunk jóval több a felszínes ismeretségnél: olyan, mintha testvérek lennénk. Szerencsés korban találkoztam ezekkel a fantasztikus művészekkel, mert volt alkalmunk rá, hogy sokat próbáljunk, márpedig az emberi kapcsolatok nem elsősorban az előadásokon, sokkal inkább ilyenkor alakulnak. Ezek a nexusok számomra nagyon fontosak és – mint korábban a hangom kapcsán említettem – úgy tekintek rájuk, mint Isten ajándékára.

Az eredeti cikk az Opera Magazin 2017. január-februári számában jelent meg.