Vincze Balázs, eltérve az eredeti műtől, az apa figuráját kiemelő koncepciót valósított meg a Jekyll és Hyde-ban. Milyen volt vele a közös munka?

Már a próbaidőszak is érdekes volt, mert sokkal szabadabban kezelhettük a szerepeinket, mint általában a zenés daraboknál. Éppen ezért három, egymástól nagyon különböző előadásra ül be a néző attól függően, hogy az adott estén ki játszik. Ez a munkamódszer nekem először furcsa volt, mert alapvetően szeretem, ha pontosan látom a kereteket, amin belül mozognom kell, illetve, ha az alapok le vannak rakva, és azok mentén kapok egyfajta szabadságot. Ráadásul az elmúlt években úgy tűnik, hogy nem a színészi érvényesülés, sokkal inkább a rendezői színház vált fontossá. Meg is lepett Vincze Balázs, mert bár ismertem korábbról, hiszen a színház világába táncosként kerültem be, rendezőként csak most találkoztunk először.

Széles Flóra és Kiss Zoltán a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

A zene sem szab ilyenkor kereteket?

Ad egyfajta kötöttséget, de a mai színház egészen máshogy működik, mint pár évvel ezelőtt, máshogy használják például a kellékeket vagy a fényeket is. Ezeket folyamatosan tapasztalom, mert a pályám során rengeteg emberrel dolgozhattam, és számos munkamódszerrel találkoztam.

Először vagyok tagként leszerződve egy színházhoz, amit ezúton köszönök Kiss-B. Atillának.

Az valóban egy egészen más színház volt, mint manapság.

Más, de látok párhuzamokat. Az, hogy milyen a színház, rendkívül személyfüggő. A Jekyll és Hyde-ban például legtöbbször Homonnay Zsolttal próbáltam, és nagyon jól tudunk egymáshoz igazodni. Sokat segített az is, hogy osztálytársak voltunk a főiskolán és ismertük egymást korábbról.

Kiss Zoltán és Homonnay Zsolt a Jekyll és Hyde-ban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Homonnay Zsolt nemrég rendezőként is debütált a színházban, ő azt mondta, ismerősöket rendezni egyszerre előny és hátrány.

A rendezés esetében valóban kérdés, hogyan tudunk együtt dolgozni, ez jövőre a Mária főhadnagyban kiderül, amiben én leszek a Biccentő.

Visszatekintve a pályád eddigi szerepeire, legtöbbször látszólag nagyon temperamentumos figurákat alakítasz. A Jekyll és Hyde John Uttersonja viszont inkább a háttérből segíti a főszereplőt.

Utterson Jekyll racionális másik fele, a legjobb barátja, ott van mellette, amikor az már kezdi elveszteni önmagát. Egy ponton valójában már csak ő tartja egyben. Nyugalom, pontosság, szolidaritás jellemzi, nekem pedig az a dolgom, hogy a rendelkezésre álló időben ezt amennyire csak lehet, megmutassam.

Nem véletlenül hangzik el, hogy John szereti az isteni rendet, és rendületlenül hiszi, hogy az ember alapvetően jó. Az első monológjában el is mondja, hogy nem tudta, mennyire megváltoztatják a történtek mindkettőjük lelkét.

Utterson hiszi, hogy az ember jó, de a darab éppen abból indul ki, hogy mindenkiben ott lakozik a rossz is.

Természetesen, de inkább az a kérdés, hogy honnan indul a férfi, és miben változik meg. Ő alapvetően erkölcsös ember, és a darab végére eljut odáig, hogy megöli a legjobb barátját. Valójában ez az utolsó mozzanat változtatja meg igazán. Már az elején úgy játsszuk Uttersont, mintha a történet végén járnánk, és többet szeretnénk megmutatni a jelenetben egy egyszerű narrátori történetindításnál. Szerintem John végül beleőrül a tettébe, illetve az egész szúrás arra irányul, hogy megmentse Jekyllt. Viszont azt nagyon kevés idő van megmutatni, hogy hogyan jut el odáig, hogy a barátjának szegezi a tőrt.

Jelenet a Jekyll és Hyde-ból (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Jekyll egy ponton már nem tudja kontrollálni a kísérletét és az elszabadult gonoszt, végül Uttersonra is rátámad. Meddig tűrheti ezt a viselkedést egy barát?

Utterson Jekyll legjobb barátja, és ennyi pont elég ahhoz, hogy mellette maradjon. Hisz benne, és nagyon sok zűrös helyzetből kirángatja, ha kell. Egy jóbarát a végsőkig elmehet azért, akit szeret.

Ez egyoldalú önfeláldozásnak tűnhet, mert nem látni, hogy Utterson mit kap Jekylltől.

Utterson számára különleges az orvos őrültsége és a szenvedély, amivel éli az életét.

Az apa „túlvilági segítsége” is szükséges a végkifejlethez, hiszen végső soron ő löki meg Utterson kezét, amikor szúr. Ha ennyire erős a barátság a két ember között, a férfi magától leszúrta volna a barátját?

Nem, csak ilyenformán szúrhatja le, és az is fontos, hogy nem Hyde-ot gyilkolja meg, hanem Jekyllt, éppen akkor, amikor a férfi egy tiszta pillanatában ezt kéri tőle. Az Operettszínház változatában ez egyértelmű gyilkosság, míg a Broadway-verzióban nem teljesen világos, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt-e. Közben mégis hihető a jelenet, mert Utterson egyébként is olyan ember, aki bármikor megvédi magát, és hidegvérrel hoz döntéseket.

Kiss Zoltán kocsmárosként a Hegedűs a háztetőn című előadásban (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Csakúgy, mint a Hegedűs a háztetőn hentese, Lejzer-Wolf.

Lejzer-Wolf kedélyállapota kicsit más, mint Uttersoné annak ellenére, hogy ő is egy köztiszteletben álló, polgárok által kedvelt személy, akit valójában csak az esküvői jelenetben látunk kikelni magából. Én is inkább az egyszerű mivoltát igyekszem megfogni. Eredetileg egyébként Mordcheként, a kocsmárosként álltam be, és párhuzamosan játszom a két szerepet.

Mordche és Lejzer-Wolf is jómódú emberek, akik jóban vannak egymással és kicsit talán szánakozva néznek Tevjére, a tejesemberre, miközben azért megtűrik maguk között.

Lejzer-Wolf mégis Tevje lányát akarja elvenni.

Érdekes kérdés, pláne a modern korban, hogy működőképes lehet-e egy ilyen előre eltervezett házasság. A történetből is az látszik, hogy kevésbé, mert a szerelem, az érzelmek győznek. A hentes annak ellenére, hogy sokszor elhangzik, mennyire rendes ember, valójában egy nagyhangú, ellenszenves figura, aki még rá is játszik erre. Tevje nem véletlenül tartózkodik először attól, hogy igent mondjon a házassági ajánlatra, végül éppen a kocsmáros lesz az, aki rásegít az egyezség megkötésére.

Jelenet a Hegedűs a háztetőn című előadásból (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Tevje és Lejzer-Wolf között egyébként sem felhőtlen a viszony.

A feszültséget az okozza, hogy Tevje nem kedveli Lejzer-Wolfot, ehhez pedig hozzájön az a félreértés, hogy a tejesember azt gondolja, a hentes a tehenét akarja, ami pedig komoly értéket képvisel. És ott van mellette a társadalmi különbség is, ami kimondatlan konfliktust generál, és felveti azt a kérdést, hogy mi a jobb megoldás: szegénységben, de szeretetben élni, vagy gazdagon egy olyan ember mellett, akihez kényszerből megyünk hozzá.

A társadalmi különbség a Mágnás Miskában is megjelenik, melynek címszerepébe egy nap alatt álltál be januárban. Hogy talált meg a lehetőség?

A covid sajnos a társulatot is érintette, de az Operettszínház fontosnak tartotta, hogy az előadás ne maradjon el. Én éppen Kecskeméten voltam, amikor felhívtak, hogy szeretnék, ha beugranék. Régi vágyam volt eljátszani a szerepet, ezért azonnal visszautaztam Budapestre, délután pedig már a koreográfiákat vettük át Lénárt Gáborral, Nagy Bea rendezőasszisztens pedig végig mellettem volt.

Amikor ennyire kevés idő van rá, hogy betanulj egy szerepet, mire kell a leginkább odafigyelni?

Szerencsés helyzetben voltam abból a szempontból, hogy egyrészt játszottam már az előadásban, igaz akkor Mixi voltam, másrészt egy másik társulat Mágnás Miskájában most is benne vagyok. És ugyan az Operettszínház egy kicsit eltérő szövegváltozattal és koncepcióval mutatta be, mint amihez a Rátonyi Róbert Színház hozzányúlt – Verebes István anno kifejezetten Bajor Imrének írta át a darabot –, nagyjából tudtam a nótákat és a helyzeteket. Kicsit azért néha összezavart, hogy éppen hogyan hangzik egy-egy mondat, vagy becsúszott egy plusz jelző oda, ahol korábban nem volt, de hamar túllendültem ezen. Közben pedig fantasztikus megtiszteltetésnek érzem, hogy beállhattam, és külön öröm, hogy Imre mellénye jó volt rám, így egy kicsit ő is velem volt aznap este. Nagyon szerettem vele dolgozni, fantasztikus próbaidőszakunk volt, és hihetetlen volt az a szakmai alázat, amivel a színház felé fordult. Emellett mindenkit hagyott érvényesülni a szerepében. Volt egy kézmozdulata, amit a legutolsó jelenetemben vissza is hoztam, amikor mentem ki a színpadról: felemeltem a kisujjam, ahogy ő is. Ezt a jelzést talán a közönség észre sem vette, de mi értettük.

Kiss Zoltán a Mágnás Miskában (Fotó/Forrás: Nagy Bea / Budapesti Operettszínház)

Egy beugrásnál mennyire próbálsz meg az elődöktől gesztusokat átvenni?

Mindig igyekszem magamból kiindulni, és megélni a szerepeimet. Szeretek magamból építkezni, persze, vannak mozdulatok, amiket néha átemel az ember. De egyetértek azzal a gondolattal, amit Szinetár tanár úr mondott mindig: „gondolatot lopjál”. Mert a gesztus nem biztos, hogy ugyanúgy fog állni, de amit magadból fogalmazol, az működni fog.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Kiss Zoltán a Jekyll és Hyde-ban (fotó: Art&Lens Photography)