A hiánypótló bemutatóiról híres bécsi teátrum a Kafka-évfordulóról is megemlékezett: a 20. századi osztrák komponista, Gottfried von Einem (egyes források szerint egy magyar nemes törvénytelen gyermeke) az 1950-es évek elején komponálta A per című regényt feldolgozó, azonos című operáját, amelyet 1953-ban a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutattak be. Bár a neves fesztiválon híresen sok zenemű ősbemutatójára került sor (például Eötvös Péter Halleluja című oratóriumát is itt hallhatta először a közönség), amelyekkel sikerül is elérniük az érdeklődő közönséget, ezúttal mégis egyértelmű, hogy olyan mű született, amely
nem mond le a modernség vívmányairól, intellektuálisan kellően inspiráló, mégis jól énekelhető, szép pillanatokban ugyancsak bővelkedő muzsikával rendelkezik.
Az előadóknak lehetőségük nyílik benne, hogy klasszikus énektechnikával, frazeálással szólaltassák meg szólamaikat, a zene nem ró rájuk olyan megterhelő feladatot, amilyennel az alaprepertoárban ne találkoznának. Remek választásnak bizonyult tehát ahhoz, hogy az elsősorban az irodalmi alapanyag iránt érdeklődő nézők is élvezetüket leljék a MusikTheater an der Wien új produkciójában, miközben a zenei különlegességekre fogékony közönség egy kevéssé ismert, 20. századi gyöngyszemmel találkozhatott.
Az opera cselekménye nagyjából lefedi a regényét, tömörsége ellenére is jól adja vissza a kulcsfontosságú eseményeket, szereplőket. Ahhoz persze, hogy egy epikus mű színpadon is megállja a helyét, a tömörségnél több kell, szükséges, hogy a történés a színpadon is képes legyen megfelelően hatni. Hogy ez Gottfried von Einemnek Boris Blacher librettójára készült operája esetében sikerült-e, talán az egyetlen problematikus kérdés a darabbal kapcsolatban. Miközben természetesen a Kafka-mű adottságaiból adódóan nem várhatunk hipergyorsan pergő eseménysorokat, a lehetőségekhez képest mindent megtettek az alkotók, hogy a jelenetek hossza és felépítése megfeleljen a műfaji kívánalmaknak. Kissé nehezíti a befogadást a sok szöveg – habár szintén nem példa nélkül való az operatörténetben, hogy nehéz követni, pontosan mi történik a színen, különösen a sokszereplős jelenetekben – ám ezek általában csak egy kisebb részét fedik le a műnek. Itt viszont igen gyakran kellett koncentrálni, hogy lépést tudjunk tartani az eseményekkel.
Anne-Fleur Werner és Valentino Blasina (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
A rendező, Stefan Herheim igyekezett biztosra menni, egyfelől érdekes kerettörténettel próbálta még jobban megmozgatni a nézők agytekervényeit, illetve ezzel összefüggésben akciódúsabb színpadi történéseket jelenített meg, amelyek helyenként a muzsika mintegy revüszerű vonásaira építettek.
Aki ismeri a MusikTheater an der Wien igazgatójának korábbi produkcióit, nem lepődött meg, hogy a mű szerzőjét is megjelenítette a színpadon.
Sőt, ebben az esetben ezt két szerzővel tette: Kafkát táncművész formálta meg, míg a komponista a főszereplő, Josef K alakjában jelent meg. Utóbbi felismerésében a közönséget a műsorfüzetben szereplő kép segítette, amint a zeneszerző a zongorája mellett ül.
Ugyanitt további adalékokat is megtudhattunk Gottfried von Einem komponálási módszereiről, amelyek megmagyarázták, mi motiválta a rendezőt bizonyos színpadi megoldásokban. Bár a koncepció anélkül is érthető és érdekes lett volna, hogy tudnánk, a zeneszerző álombéli folyamathoz hasonlította az alkotást, sőt mint mondta, sokszor valóban megesett, hogy az éjszaka közepén írt le egy frissen támadt zenei gondolatot. Ennek megfelelően
az opera a komponista álmaként került színre, amelynek kezdetén maga Kafka jelent meg, akinek a mozdulatára, szeme villanására bukkantak fel sorra a figurák.
Először mindenki olyan ruhát és parókát viselt, mint a főszereplő, a rendező tehát azt a közismert értelmezési irányzatot vitte színpadra, amelynek értelmében az álomban megjelenő valamennyi szereplő maga az álmodó. A díszlet (Silke Bauer munkája) is mindvégig a zeneszerző szobája maradt, hátul azonban különböző térelválasztók (köztük egy színpadi függöny) takarták el, illetve mutatták meg időről időre a zenekart, akik így egyfajta stilizált nyilvánosságot, magát a társadalmat jelenítették meg. Ahogyan mi is, hiszen az első felvonás végén, amikor Josef K. felszólal az igazságszolgáltatás visszásságai ellen, felgyulladtak a fények, és a főszereplő mihozzánk fordult.
Josef K/Gottfried von Einem és Kafka: Robert Murray és Fabian Tobias Huster (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
Josef K-t/Gottfried von Einemet kiválóan formálta meg a brit tenor, Robert Murray. Ahogyan már szó esett róla, a darab hálás énekelnivalót kínál, és az énekes erős, stabil, szépen szóló és a mű komplex világában sokoldalúan funkcionáló hangot mutatott meg. A női karaktereket, ahogy egykor az ősbemutatón, itt is ugyanaz a művész énekelte, Anne-Fleur Werner, aki a produkció másik kiemelkedő közreműködője volt. Amellett, hogy mind karikírozott, mind érző lényként viselkedő figurákat is meg kellett formálnia, időnként a legabszurdabb pillanatokban kívánta meg a szerep, hogy emberséget képviselő ellenpontként jelenjen meg. Emellett a fiatal szoprán igényes vokális produkcióval is megörvendeztette a hallgatóságot. Itt említsük meg a Kafkát életre keltő táncos, az izgalmasan egzaltált és roppant hatásos kisugárzással rendelkező Fabian Tobias Hustert is.
A további közreműködők is mind több, általában jobban elkülönülő figurát formáltak meg. Közülük Valentino Blasina erős színpadi jelenlétét és Philipp Schöllhorn szép basszusát kell kiemelni – előbbi ráadásul egyetemi hallgatóként került a produkcióba, a színház tehetségtámogatási programja keretében. Ahogy a zenekarban is a Grazi Zene- és Előadó-művészeti Egyetem hallgatói foglaltak helyet, akik a Klangforum Wien kortárs zenei gyakorlatában vettek részt.
A kiválasztott fiatal muzsikusok nagyszerűen játszottak, a zenekar hangzásából semmilyen módon nem derült ki, hogy – kicsit csúnyán megfogalmazva – valamilyen iskolai projektet hallunk.
Ebben természetesen hatalmas szerep jutott a produkció kiváló karmesterének, a bécsi kortárs zenei élet meghatározó alakjának, Walter Kobérának. Neki köszönhető, hogy a darab zenei rétegzettsége és sokszínű muzsikája kiválóan érvényesült ezen az estén.
Bár a kevésbé ismert operák mind a színházak, mind a közönség számára rizikót rejtenek magukban, A per is jól mutatja, hogy időnként érdemes új felfedezésekbe bocsátkozni, hiszen ismervén a 20. század második felében keletkezett operák utóéletét, láthatjuk, hogy sokszor még a nagyszerű műveknek sem sikerül utat találniuk a törzsrepertoárba. Ezek a darabok pedig ott rejtőznek továbbra is, és várakoznak arra, hogy egy megfelelő előadói gárda rámutasson: a szélesebb közönség figyelmére is méltók lehetnek. Szerencsére Bécsben létezik olyan operaház, amely az operairodalom ritkán játszott darabjaira specializálódott (ha nem is kizárólag a modern különlegességekre), így a MusikTheater an der Wien újabb izgalmas darabot ismertetett meg nézőivel.
Fejléckép: Jelenet A perből (fotó/forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
hírlevél
