Az Elődeink másképp rovatban ebben a hónapban a 19. századi magyar operajátszás kezdeteit elevenítjük fel. A történetek nem egy adott híres személyhez köthetőek, hanem a Nemzeti Színház ismert és kevésbé ismert művészei, intendánsai, illetve zenészei kerülnek előtérbe.

Kezdjük azzal a primadonnával, aki nélkül nem lehet beszélni a magyar operajátszás kezdeteiről. Zenetörténeti jelentőségén túl neki köszönhető, hogy a budapesti 21A jelzésű busz a Széll Kálmán tér és a Normafa között közlekedik. 1840­-ben ugyanis ő énekelte Bellini Normájának híres áriáját, a Casta Divát az akkor még Viharbükk néven ismert öreg bükkfa alatt. Gettinger Tivadar 1865­-ös német nyelvű útikönyvében a fát már Normafaként említik. A primadonna pedig nem más, mint Schodelné Klein Rozália.

Első anekdotánk is az 1840­-es évekből való, amikor kis híján botrányba torkollott egy operaelőadás:

1840. december 6-­án a Lucrezia Borgia került színre a Nemzeti Színházban. A címszerepet Schodelné énekelte, Gennarót Bognár Ignác. A felvonás végén Schodelné Bognárral jelent meg a függöny előtt. A közönség kipisszegte Bognárt. Schodelné azonban azonosította magát vele, s így kiáltott a pisszegőkre: „Kígyók közt énekelni nem lehet.” A nézőtérről erre füttykoncert lett a válasz. Negyedóráig tartott az éktelen lárma, a közönség követelte, hogy Schodelné kérjen bocsánatot.

A függöny előtt erre megjelent Fáncsy, a rendező, és bocsánatot kért Schodelné helyett. A közönség azonban nem fogadta el az elégtételt. – Jöjjön ő maga! Jött. De nem kért bocsánatot, hanem kijelentette, hogy ha nem akarják, ő nem énekel, előtte nyitva áll az egész világ; ha kell, elmegy.

A közönség zúgott, Schodelné felé hagymakoszorú repült. De a primadonna nem jött zavarba. Nyugodtan felemelte a koszorút, s letette a súgó házának tetejére.  – Nem érdemeltem meg – mondta. – Leteszem a haza oltárára.

Óriási taps. A színésznő nyugalma és lélekjelenléte megnyerte az ütközetet.

 – Hogy jutott eszedbe, hogy odatedd a hagymakoszorút? – kérdezték később Schodelnétől. Schodelné így felelt: – Tudtam, hogy Soma szereti a hagymát. A súgót hívták Somának, Gillyén Soma volt a neve, s amikor a hagymakoszorú a színpadra esett, a súgólyukból nyúlt is érte. De Schodelné megelőzte.

A Nemzeti Színház épülete a Blaha Lujza téren

Az ilyen incidensektől eltekintve a pesti közönség rajongott Schodelnéért, amint ez a következő történetből is kiviláglik (habár ez a történet már a hihetőség határát súrolja).

1838. március 13-­án a Beatrice di Tendát adták a Nemzeti Színházban, a főszerepben Schodelnéval. A pestiek minden percben várhatták a Duna kiáradását, de zsúfolásig megtöltötték a színházat s gondtalanul ünnepelték Schodelnét, ujjongtak, „mint a táncoló babiloniak, mikor Cirusz a várost bevette”. Ezüstkoszorúval lepték meg kedvencüket. Előadás közben megszólaltak a harangok, ágyúlövés dördült: kiöntött a Duna. A közönség bosszankodva szedelődzködött, alig akarta elhagyni a színház épületét.

A színház azonban nem minden évadban dolgozhatott Schodelnéhez hasonló énekesekkel és zenészekkel, így a legkülönfélébb nehézségek adódtak, mint az a következő elbeszélésekből is világossá válik.

Szerdahelyi Józsefről feljegyezte a krónika, hogy énekelt tenorszerepeket – például Severt a Normában, baritonszerepet, például Zampát és basszusszerepeket, például Gáspárt A bűvös vadászban.

Erkel Ferenc

A nehézségeket illusztrálja az alábbi történet is, szintén egy olyan személyről, akit nem lehet kihagyni a felsorolásból a magyar operajátszás kezdetei kapcsán:

Az egyik napilap 1847. július 22­én megjelent számában ezt olvashatjuk Donizetti Az ezred lánya című operájának előadásáról: „A dob (t.i. Sátorfy úr megbetegedése következtében) mégsem maradhatott el. Egy hatéves fiú, az angyalszép Erkel Gyula verte, kiváló tehetségű atyjának ütemezése szerint; fölösleges fölemlítenem, hogy a hallgatóság el volt ragadtatva, s a kis dobosnak virágokat dobott.”

Előadás után barátok és ismerősök szorongtak Erkel körül, hogy gratuláljanak kisfia ügyességéhez. A boldog apa, hangjában némi megbotránkozással, így szólt:

– Nem is nézett felém a gyerek! S mégis mindig idejében pergette a szamárbőrt.

Ugyancsak feltűnést keltett később, 1861­ben, Erkel tizenötéves Sándor fia is a Nemzeti Színház zenekarában cimbalomjátékával. Erkel ezt a népi hangszert felvette Bánk bánja zenekarába, de nem volt, aki játsszon rajta. Ekkor tanította meg Sándor fiát a hangszer kezelésére. A legtehetségesebb Erkel­fiú szinte pár hét alatt művésze lett a hangszernek. A Bánk bán előadásain apja vezénylete mellett ő játszotta a cimbalomszólamot. Sokáig közbámulat és szóbeszéd tárgya volt a gyermek és szokatlan hangszere.

Ezek már nem is annyira a kezdetek: Andrássy út, a Magyar Állami Operaház épülete. A felvétel 1898 körül készült. (Fotó/Forrás: FORTEPAN)

S végül ejtsünk szót az operajátszás elengedhetetlen személyeiről. Az intendánsok között számos olyan arisztokrata és kiváltságos ember volt, akik hozzá nem értésükkel többet ártottak, mint használtak. Idézzünk fel néhány ilyen történetet, amelyeken keresztül az operajátszás színfalai mögé és hétköznapjaiba is betekintést nyerhetünk.

Egyszer, amikor éppen egy új opera bemutatására készült, Erkel érdeklődött, hogy megérkezett-­e már a vezérkönyv. Legnagyobb meglepetésére azt a választ kapta, hogy az intendáns – mint szerinte felesleges kiadást – törölte a költségvetésből a zenekari partitúrát. Erkel hiába magyarázta, hogy anélkül nem lehet vezényelni az előadást, az intendánst nem sikerült meggyőznie a partitúra szükségességéről. Mit volt mit tenni? A zenekari szólamok lemásolásával, összesítésével kellett nagy vesződséggel leírni a karmesteri partitúrát.

Egy másik alkalommal Erkel jelentette, hogy nem tud dolgozni, mert a zenekar negyedik kürtöse külföldre ment. Helyébe újat kell szerződtetni. Minek négy kürtös? – kérdezte az intendáns. Magam láttam, hogy a meglévő kürtösök sem dolgoznak eleget. Többet pauzálnak, mint amennyit fújnak! Amikor Erkel magyarázta, hogy több hangszer hangjára – szólamára – lenne szükség, akkor meg azt felelte: Ne pazaroljuk a pénzt, karmester úr! Adjunk mindegyik kürtösnek egy kis pótlékot a fizetéshez azzal a megjegyzéssel, hogy ezután fújják erősebben!

Az írás a Figaro novemberi számában jelent meg. A Figaro a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzatának ingyenes zenei lapja.

Elérhető a Zeneakadémia épületeiben, a budapesti konzikban, illetve a következő helyeken: Óbudai Társaskör, Fonó Budai Zeneház, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjtemény, Rózsavölgyi Szalon, Írók Boltja.