Mese A varázsfuvola? Allegorikus történet, amelyet csak a beavatottak értenek? Problémás darab, amelyet jó volna meghaladni? Egyáltalán mit mond nekünk a 21. században a mű zenéje és szövegkönyve? – leginkább ezekre a kérdésekre keresték a választ, akik az utóbbi években-évtizedekben az operához közelítettek. Fischer Iván határozott döntést hozott: változatlanul hagyta A varázsfuvola librettóját, beleértve annak problémás pontjait (mint például amikor Sarastro arról beszél, hogy a nők egyedül nem képesek eljutni a beavatott közösségük által megkívánt erkölcsi magaslatokra). Sőt, az előadás alatt az eredeti szöveget a közismert változatoknál pontosabban követő fordítást vetítettek ki, az énekelt részeket a történések hátterét adó mesekönyvön, míg az összekötő szövegeket a feliratozón olvashatta a közönség.
Már ez a megoldás is elkülönítette a zenében és a szövegben elhangzó tartalmakat, és valóban,
mint minden igazán jó operánál, az az érzésünk lehetett, hogy a szavak jelentése viszonylagos, csak a muzsika képes értelmet adni nekik
– amibe az is belefér, hogy adott esetben teljesen az ellenkezőjére fordítja őket. A varázsfuvolában a mozarti dallamok annyi humánumot, igazságot, megnyugvást sugároznak, hogy az ember egy percre sem érez diszharmóniát, ha a szövegben valami sutaság hangzik el. Ugyanakkor Fischer Iván rendezése még egy fontos gesztussal erősítette meg, hogy a mű valóban a társadalmi igazságosság szószólója legyen: Paminát helyezte a középpontba.
Sarastro és Pamina: Franz-Josef Selig és Samantha Gaul (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Budapesti Fesztiválzenekar)
A díszlet tehát egy hatalmas, vetített mesekönyv, amelyben kedves illusztrációk festik a színpadi történéseket (díszlet: Andrea Tocchio, videóterv: Sergio Metalli, illusztráció: Balla Margit). Ez egyfelől praktikus megoldás, hiszen a Müpa által kínált hangversenytermi keretek között teljes értékű színpadi előadás bajosan hozható létre, még ha jó pár félig szcenírozott produkciónak sikerült is elfednie ezt a hiányosságot. Az illusztrációk részben azt pótolják, amit egy valódi színház mindenféle egyéb funkciója képes betölteni, ugyanakkor a mesekönyv és a mesemotívumok nem kizárólag arra szolgálnak, hogy a közönség előtt fessék le a történetet, hanem hogy a cselekményen belül vezessenek el a gyermekkortól a felnőtté válásig.
Fischer Iván koncepciójának középpontjában az a folyamat áll, ahogyan a tinédzserlány Pamina felnő. Mellette mindenki más meseszereplő, éppen úgy néz ki, ahogyan gyerekkori élményeink alapján a legtöbben elképzeljük A varázsfuvola szereplőit (a jelmezek Szakács Györgyi munkái). Bár nem mondom, hogy Paminát a rendezés teljesen hétköznapi lányként ábrázolja, de az ő öltözéke, megjelenése a leginkább semleges. Emellett attól sem lehet eltekinteni, milyen nagy érzelmi utat jár be a lány a darab során. Mert bár a próbák elvileg Taminóra várnak, ő a legkisebb kérdőjel nélkül tölti be azt a funkciót, amelyet a mesehősi szerep követel tőle – helyette
a megingások és mindaz, ami egy személyiség alakulását érdekessé teszik, Paminának jutnak.
Ő kényszerül vívódni – ma úgy mondanánk, érzelmileg bántalmazó – anyja és a már megsejtett humánum között, ő esik kétségbe, amikor azt hiszi, szerelme elhagyta, és készül kioltani az életét. Sőt, ő az, aki túlnő a társadalom által születésekor ráruházott szerepkörén, elkíséri párját a próbatételekre, és nő létére elnyeri helyét a beavatottak között.
Az Éj királynője és Pamina: Alina Wunderlin és Samantha Gaul (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Budapesti Fesztiválzenekar)
Abban, hogy az előadás ilyen részletességgel tudta feltárni Pamina lelki fejlődését, nagy szerepe volt az őt alakító Samantha Gaul kiváló színészi adottságainak és erős színpadi jelenlétének. Bár a főpróbán az énekesnőnek volt egy kisebb intonációs problémája az áriájában, az előadás egészét nézve magával ragadó produkciót nyújtott. Jól állt neki a lázadó tinilány, az érzékeny szerelmes és a kitartó, okos nő alakja is. Érdekesség, hogy az előadások egyik kísérőprogramja, A varázsfuvola-sztori felnőtteknek című zenés beszélgetés során a résztvevők többek között azt is boncolgatták, hogy egyes értelmezések szerint A varázsfuvola a patriarchátus kereteit feszegeti: hiszen
mindannak ellenére, hogy a szereplők többször is elmondják, a nő magától nem találhat utat a magasabb rendű tudáshoz, Pamina mégis képes rést ütni a rendszeren
– egyébként épp azáltal, hogy a szívét követi, és kész a halált is vállalni a szerelméért.
Az előadás zenei megvalósításának egészére jellemző volt, hogy nagyon légies, áttetsző muzsikát kaptunk, és a szereplők is többségében lírai hangok voltak. A Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar precízen és egy kicsit puritán hangzással szólaltatta meg Mozart remekművét, érezhetően
a produkció minden eleme egy következetesen kidolgozott, letisztult hangzásképet szolgált.
Ez azt is eredményezte, hogy a zenészek rendkívül részletgazdagon tudták megmutatni a muzsika minden sajátosságát, emellett frissen, energikusan játszottak. Az együtteshez csatlakozott a Fischer Iván Operatársulat kórusa és a Magyar Nemzeti Férfikar, akik alkalmi együttműködésük ellenére is szép, egységes, kiegyenlített hangon szólaltak meg.
Jelenet A varázsfuvolából (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Budapesti Fesztiválzenekar)
Ugyanez a rendkívüli összhang jellemezte az énekes szólisták produkcióját is. Akadtak természetesen közöttük is olyanok, akik már pusztán hangjuk minőségével, szépségével is képesek voltak élményt szerezni, de a kiválasztás szempontjai között első helyen érezhetően a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség állt. A Papageno szerepében fellépő Markus Werba például bármennyit is nyüzsgött a produkcióban (kedves bohókássággal és nagy energiával formálta meg a madarászt), mindvégig tökéletesen együtt maradt a zenekarral, a szólamok feszessége pedig fokozta a lendületes zene erejét. A Taminót éneklő Julian Prégardien is nagy név, könnyű, lírai hangjával ő is igényesen és kidolgozottan énekelte szólamát.
Alighanem az Éj királynője az a szereplő, akit a közönség minden alkalommal a legjobban vár, Alina Wunderlin pedig nem csupán technikai értelemben bírta a nyaktörő koloratúrákat, hanem azokat végig képes volt szép színű, gömbölyű hangon megszólaltatni.
A figura vadságát is tökéletesen kontrollált megszólalásokkal mutatta meg.
A Sarastrót megformáló Franz-Josef Selig nem olyan kormos, mély basszus, mint amire a szerep kapcsán elsőre asszociálnánk, de máskülönben megfelelt a kényes szólam támasztotta követelményeknek. A további szereplők közül nagyon magas színvonalon énekelt a három hölgy, Mirella Hagen, Olivia Vermeulen és Maria Seidler. Szórakoztató jelenség volt a Papagenát játszó Sarah Maria Sun, és elsősorban remek színészi képességeivel tűnt ki Monostatosként Stuart Patterson.
Az Éj királynője és Tamino: Alina Wunderlin és Julian Prégardien (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Budapesti Fesztiválzenekar)
Fischer Iván és a Fesztiválzenekar Varázsfuvolája megadja a gyermeklétbe visszasóvárgó hallgatóságnak azt, amit kíván, és engedi, hogy Mozart operája a maga tisztaságával és optimizmusával hasson rá. Amellett azonban, hogy a produkció megtartja a duális világrendet, ahol azért a fény mindig győz a sötétség fölött, mégsem önti le valamiféle naiv cukormázzal, hanem pusztán a darab saját törvényszerűségeit engedi hatni. Mozart muzsikája ugyanis gyógyír a léleknek, és ha ilyen parádés megvalósításban hallhatjuk, nem tudunk nem hinni abban, hogy a világ minden csúfsága, intrikája és gonoszsága ellenére is jóra fordulhat az ember sorsa.
Fejléckép: Pamina és Papageno: Samantha Gaul és Markus Werba (fotó/forrás: Horváth Judit / Budapesti Fesztiválzenekar)
hírlevél
