Egyenes az út a Gyűrűk urától az operáig?

Ha otthon operát hallgatnak, mi alapján választanak? A darab, a zenekar, az énekes vagy akár a rendezői koncepció, ami a döntő?

László Ferenc: A néző vagy hallgató folyamatos engedményeket tesz. Soha nem azt kéri számon, hogy minden tétel megfelel-e számára, csak annyi kell, hogy éppen izgassa egy mű, egy hang, egy rendezői koncepció. Én reggel operával kezdek, általában válogatásokkal szoktam nekilendülni a napnak.

Magyar Kornél: Ha nem is naponta, de én is rendszeresen hallgatok operát, sőt ha tehetem, akkor nézem is, ahhoz viszont idő kell. Az opera gyönyörű műfaj, de háttérzenének semmi szín alatt nem alkalmas, ugyanis bármit csinálok, azonnal elvonja a figyelmemet. Van, amikor képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy ki a rendező, máskor meg egyáltalán nem érdekel.

Magyar Kornél (Fotó/Forrás: Magyar Katolikus Rádió)

Az évtizedekkel ezelőtti „aranykorhoz” képest ma kevesebben néznek rendszeresen operát, a fiatal generáció pedig nem tölti fel a megürülő székeket. Önök hogyan látják, szükség van az opera műfajának megújítására?

LF: A reformálás körül nagyon sok a szinte egyezményesnek tűnő, de valójában hamis előfeltevés. Ilyenek „Az operával az a baj…” kezdetű mondatok, amik általában úgy folytatódnak, hogy túl hosszúak, hogy a műfaji konvenciókat nehezen veszi be a modern gyomor, vagy hogy a historikus előadás valamiért ma már passzé. Pedig nagyon könnyű megdönteni ezeket a vélelmeket, hiszen ha bárki látott Gyűrűk ura- vagy Harry Potter-részeket, akkor tudja, hogy ott ugyanúgy el kell fogadni egy nagyon szigorú konvenciórendszert, és az idővel is roppant bőkezűen bánnak.

MK: Én magamat meglehetősen konzervatív ízlésűnek tartom, és az a meglátásom, nem biztos, hogy azzal lehet a mai fiatalokat becsábítani az Operába, ha maivá teszünk egy klasszikus darabot, például a Hunyadi Lászlót. Meg kellene tartani a régi típusú repertoárt is, mert azzal szerintem többet érhet el az intézmény, ha generációról generációra áthagyományoz egy-egy értéket.

LF: Téves elgondolás, hogy az operát tömegcikként kellene eladni – de ebbe a zsákutcába sok operaház hajlamos besétálni. Azt szokták mondani, hogy ha beviszünk tízezer gyereket az előadásra, abból száz operakedvelővé válik. Na, de azok jó esetben amúgy is azzá lennének a családi hátterüknél fogva! Az új nemzedékek beszoktatásával párhuzamosan persze az Operának nagyon vigyáznia kell arra is, hogy a már bennlévőket ne szoktassa ki. Ha van valami érdeme a Kovalik-korszaktól kezdődő operajátszásnak, akkor az az, hogy megtette a maga kezdeményezéseit, hogy kicsit színesebbé váljon a hazai paletta. Az viszont nagy probléma, hogy a nézőket nem igazán tudták magukkal vinni.

Hogyan lehet eredményesen megszólítani a fiatalabb generációt?

MK: A probléma nem az Operaháznál kezdődik, hanem már az óvodában. A mai gyerekek nem kapnak olyan hátteret, amitől fogékonnyá válnának, nincs igényük az operára. Azokat a fiatalokat lehet sikeresen megszólítani, akik kultúrafogyasztó családban cseperednek fel.

László Ferenc (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

LF: A semmiből nem lesz operaközönség. Az a jelenség, mely szerint valaki besétál az utcáról, mindenféle tudás, érdeklődés vagy előkép nélkül, egyszerűen nem létezik. Operaközönség a már színházlátogató nézőkből válik. Ezt a folyamatot természetesen sokféle módon meg lehet könnyíteni, például azzal, hogy több magyar nyelvű előadást tűzünk repertoárra. Idegen nyelvű produkciókra egyértelműen sokkal nehezebb beinvitálni az új közönséget, mint egy olyanra, aminek eredendően érti a szövegét. A másik, hogy olyan előadásokat kell létrehozni, amiket beleng valamiféle fiatalos légkör vagy vagányság, a fogalmazásmódnak a szellemessége, ami vonzó lehet a már színházlátogató réteg számára. Jó példa erre a 2017-ben bemutatott Olasz nő Algírban, amiben Szabó Máténak Rossinivel „együttműködve” sikerült érvényes és fiatalos előadást létrehoznia.

Ha már magyar nyelvű opera, az előző évad végén tartották a Tóték ősbemutatóját az Eiffel Műhelyházban, ahol a kortárs opera talált új otthonra.

LF: Tavasszal még csak ideiglenesen nyitotta meg kapuit az új játszóhely, de már most valódi értékek születtek. Ilyen az említett Tóték is, ami életképes magyar kortárs operának bizonyult.

MK: Ha én Operába megyek, akkor azt azért teszem, hogy valami megfoghatatlan és gyönyörű élményben legyen részem. A kortárs daraboknál viszont nem dőlhetek teljesen hátra: állandóan koncentrálnom, és a zenei szakember fülével figyelnem kell azokra a megoldásokra, amik alapján a végén kijelenthetem, hogy egy jó darabot láttam. Nem önmagától válik egyértelművé, mint például egy Verdi-mű esetében.

Nem fog ezreket vonzani, de fontos, hogy itt állandó tere lett: jó alkalom, hogy egyrészt a zeneszerző, másrészt a közönség számára kiderüljön, beválik-e egy-egy kísérlet vagy sem.

Tóték (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

LF: Kétségtelenül van a műfajnak egy megújulási kényszere, ami abból fakad, hogy a repertoár érdemben már nem bővül. Vannak kortárs kísérletek, lehet újabb műveket bemutatni, de nehezen tudnánk olyan, Benjamin Britten halála óta íródott operát mondani, amit szerte a világon játszanak.

Beszélgetésünk épp a Keresztény Évad kezdetére esett. Mit várnak ebből leginkább?

MK: Az operairodalom számos olyan remekművet tartalmaz, amelyek témájuknál fogva beillenek ebbe a tematikába, és a bemutatók sora jó pár izgalmas darabot kínál. Az is jó elgondolás, hogy az Opera ilyen módon kapcsolódjon a 2020-as 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz.

LF: Én legjobban a Don Carlost várom, hiszen ez egy igazán nélkülözhetetlen remekmű minden alaprepertoárban.

Fejléckép: Olasz nő Algírban (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)