A La Mancha lovagja nagyon komplex darab, mert három síkon fut – egyszerre látjuk Cervantes történetét, miközben megjelenik a hőse, Alonso Quijana, valamint az általa vizionált Don Quijote is. A többi szereplő is ezen a három síkon mozog, ami színészileg nagy kihívás, hiszen három különböző karaktert kell megmutatni.

Igazából ez nem három szerep, sokkal inkább három réteg, és ez különösen pontos játékot követel meg a szereplőktől. A próbafolyamat ezúttal mégsem hosszas elemző beszélgetésekkel kezdődött, hanem rögtön valamiféle ösztönös, egymás kreativitására is építő színpadi felrakással próbálkoztunk, és ez a fajta munkamódszer, amivel Balázs (Vincze Balázs, a rendező – a szerk.) dolgozott, a szereplők egy részének – engem is beleértve – azt hiszem elsőre kicsit szokatlan is volt. Viszont ezzel teret adott nekünk, hogy mi is alakíthassuk a figurát, miközben persze konkrét támpontokat is kaptunk. A Tükörlovag esetében például nagyon fontosnak tartotta, hogy a motivációi tiszták legyenek. Szintén lényeges volt, hogy a három réteg (a börtön, Alonso Quijana története és azon belül Don Quijote meséje) elváljon egymástól: a kiindulópont – ami a regényhez képest a musicalben új elem – az inkvizíciós börtön, ahol Herceg a hierarchia második helyén áll. Mivel alapvetően Cervantes története van a középpontban, ezért nincs sok lehetőségem arra, hogy hitelesítsem a figura pozícióját.

Változik Herceg véleménye a darab során?

Itt a „börtön rétegről” van szó, ahol rabok vannak, nem hétköznapi embereket és sorsokat látunk. Ők sokat megélt egyének, és Hercegnek is az a tapasztalata – ez a második felvonás elején egy monológban ki is derül –, hogy az életet minden nehézségével, szörnyűségével és tragikumával együtt olyannak kell elfogadni, amilyen. Ez a meggyőződés, ami már-már leválik a tapasztalatokról, az egész élete vezérelvévé válik. Olyan alapigazság, amit soha nem kérdőjelez meg, mert egyszerűen belekövült a gondolat és az érzés a lelkébe. Ebbe a megingathatatlannak tűnő képbe jön be valaki, akinek nehezen érthető a motivációja, a viselkedése, illetve az értékrendje – például, hogy miért fontos számára egy köteg papír, amikor az másnak nem számít. És amikor a szórakozás végett elindul a játék Alonso Quijana történetével, sokáig Herceg az egyetlen, aki tiltakozik ez ellen. Egészen addig tudja ezt megtenni, ameddig Cervantes úgy nem dönt, hogy bevonja őt és szerepet oszt rá.

Angler Balázs, Homonnay Zsolt és Kocsis Dénes a La Mancha lovagjában (Fotó/Forrás: Petró Adrienn / Budapesti Operettszínház)

Ilyen szilárd elhatározással Herceg miért megy bele végül a játékba?

Ez a játék bizonyos szempontból fordulópont, mert Herceg dönthetne úgy, hogy kimarad belőle – és a szíve szerint ezt tenné –, de mondhatja azt is, hogy játsszunk. Próbáltuk fizikailag, testbeszéddel is megmutatni azt a zártságot, azt az agresszívabb fellépést, ami alapvetően ezt a figurát jellemzi, miközben ott van az is, hogy ő nem egy eszetlen dúvad, és a történet bizonyos pontján intellektuálisan elkezdi érdekelni a játszma – de csak akkor, ha egy picit a saját szabályai szerint is van lehetősége megvívni ezt a csatát. Nagyon erős motivációt érez rá, hogy összetörje Cervantes eszméit és megmutassa, hogy mennyire nem állja meg a helyét az a fajta hozzáállás.

Mondhatjuk azt, hogy Herceg egy rezonőr?

Annál szerintem sokkal jobban benne van ebben az egészben. Ő nemcsak közvetíti az eseményeket, hanem aktívan részt is vesz bennük.

Mégis sokáig kívülállóként szemléli a játékot.

Ahhoz, hogy értsük, amit Herceg képvisel, illetve hogy ellenpont tudjon lenni, az kell, hogy egy darabig ez jól látható és kivehető legyen. Ha már az elején beszállna a játékba, mint a többiek, akkor ez az ellenpont eltűnne.

Angler Balázs a La Mancha lovagjában (Fotó/Forrás: Németh Anna / Budapesti Operettszínház)

Az absztrakt tér is mintha Herceg igazságát erősítené.

Igen, ez nagyon furcsa tér abból a szempontból, hogy egyszerre zárt és nyitott, illetve a magassága miatt nagyon jól lehet szemléltetni vizuálisan is a viszonyokat. Az inkvizíció szószólója mindig fent jelenik meg, a többi rab pedig szétszórva, mint egy massza, egyforma öltözékben. Ebből válik ki Don Quijote és Sancho.

Szükség van rá, hogy a nézők szembesüljenek a Herceg-féle igazsággal?

Nem feltétlenül őket kell vele szembesíteni, hanem magát Cervantest. Ez egy nagyon komplex darab, fontos, hogy a nézők megértsék a váltásokat, és ez is segítség ebben. Az első felvonás végén például a darab elég komoly fordulatot vesz – a borbélyt játszó illetőt az inkvizíció elragadja, nem tudni, hogy mi lesz a sorsa, de ordítva kér segítséget –, és ez jó kiindulási alapot jelent Hercegnek, hogy megmutassa: lehet akármit játszani, eszmékről és a hit erejéről beszélni, a végén úgyis emberéletek forognak kockán, és nem tehetünk semmit, mert ez a valóság. Erre mondja többek között azt, hogy a világot olyannak kell elfogadni, amilyen. És ez egy nagyon fontos replika, mert gyújtómondat Cervantesnek, hogy visszakérdezzen, hogy miért ne lenne több értelme annak, hogy ameddig élünk, folyamatosan hiszünk valamiben.

Ha „a világot olyannak kell elfogadni, amilyen” tézis érvényes igazság, akkor Don Quijote eszméinek lehet valódi igazsága?

Igen, és ez kulcsmomentuma az egész történetnek. Vannak olyan darabok, ahol az ember pusztán azzal, hogy gondol valamire és eljátssza, közvetíteni tud.

Erre igazából mi is a próbafolyamat vége felé kezdtünk el rájönni, és furcsa módon úgy érzem, hogy jót tett az előadásnak a járvány miatti leállás. 2020 márciusában megszakadtak a próbák, és amikor újra elővettük, egy csomó új jelentésréteg jött rá a történetre az elmúlt időszakban megélt események hatására.

A Tükörlovag személye is új olvasatot ad a történetnek.

A Tükörlovag leginkább azt szeretné elérni, hogy Alonso Quijana belássa, hogy ő valójában nem Don Quijote. Erre van egy taktika a fejében és többféleképpen próbálja elmondani neki, például ha a darab középső rétegét nézzük, akkor Sansón Carrasco doktorként is, de kudarcot vall, stratégiát kell váltania, és valamilyen módon belehelyezkedni abba a világba, amit egy bomlott elméjű ember be tud fogadni – jelen esetben a „lovag” egy másik lovagként megjelenő ellenfelet. Az egész Tükörlovag-jelenet három fázisból épül fel az én elképzelésem szerint: az első fázis azoknak a szurkálódásoknak és gyújtómondatoknak a helye, amik ráveszik Quijanát, hogy egyáltalán benne legyen ebben a játékban, a középső fázis a konkrét harc kemény és igazán bántó mondatokkal, a harmadik része pedig tulajdonképpen már egy győzelmi mámor a Tükörlovag részéről, mert eléri, amit szeretett volna. És itt jön ki az a kettős motiváció, ami egyrészről arról szól, hogy Quijanát visszatérítse a józan eszére, másrészről pedig, hogy ezt a játszmát intellektuálisan megnyerje.

Angler Balázs Tükörlovagként a La Mancha lovagjában (Fotó/Forrás: Németh Anna / Budapesti Operettszínház)

Kié a végső győzelem?

Az a szép az egészben, hogy úgy győz Cervantes, illetve Don Quijote eszméje, hogy közben senki nem válik legyőzötté. A végére Sansón Carrasco, sőt még Herceg is belátja, hogy ennek van helye, mert valami olyat tapasztal meg az emberi viszonyokból, amiről azt sem tudta, hogy létezik.

Neked mit jelent Don Quijote története?

Számomra az a történet tanulsága, hogy igazából mennyire bennünk van a jóra való törekvés akkor is, ha éppen nem érezzük, akár az élettapasztalataink miatt, vagy úgy gondoljuk, hogy a lelkünk elfásult, és ez már a hétköznapi létezésünkben – hangulatunkban, közérzetünkben, kommunikációnkban – is tükröződik. És

Három szereposztásban játsszátok a darabot, és kicsit olyan, mintha három különböző előadást látna az ember.

Valóban három egyenlően értékes, de eltérő előadás született, ez pedig annak is köszönhető, hogy a szereposztások nagyon együtt vannak. Ez egy olyan játszma volt, ahol lehetett érezni, hogy csak akkor fog működni, ha mindenki maximálisan beleteszi magát. Ez a mi szereposztásunkban – de úgy gondolom, hogy a másik kettőben is – maximálisan megtörtént, és olyan élményt adott, amit nem is vártam volna. Talán a darab üzenete miatt is vált mindenkinek ennyire fontossá. Nagy hatással van rám minden alkalommal, és elérzékenyülök Zsolt, Dénes és Anna (Homonnay Zsolt, Kocsis Dénes és Peller Anna – a szerk.) utolsó jelenetétől, de nagyon jó érzés együtt lenni Fekete-Kovács Verával és a többiekkel is. És ebben Vincze Balázsnak is nagy szerepe van.

Fekete-Kovács Veronika és Angler Balázs a La Mancha lovagjában (Fotó/Forrás: Németh Anna / Budapesti Operettszínház)

Az interjú elején említetted, hogy a La Mancha lovagja próbaidőszaka eltért a megszokottól.

Mindannyian éreztük, hogy ez a próbaidőszak más, és sokáig nem voltunk benne biztosak, hogy értjük azt a metódust, ami mentén Balázs szeretne dolgozni. Egyfelől nagy mozgásteret hagyott nekünk, míg bizonyos kérdésekben nagyon konkrét dolgokat kért – talán ezt volt a legnehezebb megérteni: meddig terjed ez a bizonyos szabadság. Aztán körülbelül a próbaidőszak felénél mindenkinek mérlegelnie kellett magában, hogy belemegy-e egy látszólag bizonytalan helyzetbe, és megadja Balázsnak azt a bizalmat, amit kért. Mi pedig mindannyian megszavaztuk neki, és a végére tényleg bekövetkezett, amit ígért, az a lelki katarzis, ami mentén utólag az is világossá vált, hogy mit és hogyan szeretett volna felépíteni.

A La Mancha lovagja volt a harmadik előadás, aminek a felvételén részt vettél. Érzel különbséget a három felvétel között?

Leginkább abban érzek különbséget, hogy mióta megy a darab. Az Abigél streamje már-már rutinszerű volt abban az értelemben, hogy a felvétel reprodukálása annak, amit jó pár éve csinálunk, és azt rögzítettük. Az István, a királynál sok idő telt el az utolsó előadás óta, a La Mancha lovagja pedig a legújabb. Utóbbit keveset játszhattuk, ezért még benne volt egyfajta ismerkedés a darabbal, és bár lelkileg ez vett igénybe a legintenzívebben, talán ez is adta a legtöbbet. De mindegyikről elmondható, hogy a társulat a szívét-lelkét beletette az előadásokba, és remélem, hogy aki nézi majd, megérez valamit abból, amit mi is érzünk, miközben játszunk.

Fejléckép: Angler Balázs a La Mancha lovagjában (fotó: Petró Adrienn / Budapesti Operettszínház)

Támogatott tartalom.