Milyen messzire nyúlik vissza a kapcsolata a magyar zenei élettel, magyar zeneszerzők műveivel?

Amióta az első zongoratanárom a kezembe adta Bartók Mikrokozmoszát, onnantól kezdve elköteleztem magam Bartók zenéjével. A másik fontos szál akkor indult, amikor Pierre Boulez asszisztense voltam az Orchestre de Paris-ban, majd Eötvös Péter zeneigazgatása alatt az Ensemble intercontemporaine-ben. Három évig dolgoztunk együtt Eötvössel, általa fedeztem fel, hogy Magyarország a zene országa, a magyar zeneszerzőknek kivételes kapcsolatuk van a ritmussal, a ritmikus zenei formákkal. 

Debussy Pelléas és Mélisande-ja az első opera, amit megtanult tizenöt éves korában, korrepetitori vizsgáján is ezt mutatta be, Pierre Boulez cardiffi produkciójában asszisztensként vett részt. Hogyan lehetséges, hogy a budapesti OPERA felkéréséig nem vezényelte ezt a művet?

Régi, bensőséges kapcsolat fűz Debussy szimbolistának tartott, valójában pszichoanalitikus operájához. Egy bukaresti fesztiválon 1996-ban vezényeltem már korábban koncertváltozatban. Érdekességként említem, hogy a párizsi konzervatóriumban olyan tanárhoz kerültem, aki memorizáló gyakorlatként „bemagoltatta” velünk a teljes partitúrát és librettót. Azt vallotta ugyanis, hogy enélkül nem lehet elég magabiztosan vezényelni egy művet. A budapesti előadás zenekari próbái alkalmával felhívtam a zenészek figyelmét arra, hogy ha a legelső ütemben megváltoztatom az első hangjegyet, akkor megkapom A kékszakállú herceg vára első taktusait.

Tehát a két mű között van folytonosság és párhuzam. A zenének a szöveget kell szolgálnia, másfelől viszont az idő múlásával mindkét esetben a zene felértékelődött a szöveg, a Pelléas esetében Maeterlinck álomszerű darabjának a kárára.

Először keresztmetszet változatban, saját zongorakíséretével szólaltatta meg a Pelléast a Covid idején a budapesti OPERA ingyenes közvetítéssorozatában. 

A Covid-járvány alatt sok hasonló „akcióra” kényszerültem. A brüsszeli La Monnaie operaháznak a Toscát „sűrítettem”, a nancyi operának a Rigolettót. A Pelléas esetében egy Debussytől olvasott levél is hatott rám az opera reduktív változatánál, ő maga írta, hogy szeretne egy tömörebb verziót készíteni belőle. A saját elképzelésem szerencsésen találkozott a Magyar Állami Operaházéval. A felkérésük nyomán beindítottam egy hosszabb távú projektet, amelyben kisebb vidéki kastélyokban opera-keresztmetszetekkel népszerűsítem a műfajt.

Milyen tapasztalatokat szerzett a Pelléas színpadi változatának bemutatójáról az Eiffel Műhelyházban 2022-ben, a performansz-színház koncepcióról?

Nagyon kellemes, gördülékeny volt az együttműködés az énekesekkel, különösen Pelléas, Mélisande és Golaud megformálóival. A magyar énekesek kivételes odaszánással építették fel a szerepüket mind hangilag, mind színészileg. A zenekar is egészen kiváló munkát végzett, az általam hangszerelt verzióban tizenöt zenész szerepel. Némi véleménykülönbség adódott a dán rendezővel bizonyos jelenetek kihúzása miatt, de aztán konszenzusra jutottunk. Manapság sajnos megszokott jelenség az operában, a zenés színházakban, hogy a karmester és a rendező között konfliktusos a kapcsolat. Ennek több összetevője szokott lenni, köztük a teljes megértés hiánya a mű irányába vagy a rendezői koncepció mindenáron való megvalósítása.

Frédéric Chaslin (Fotó/Forrás: Bernard Martinez / Magyar Állami Operaház)

Mahler zenéjéhez kitüntetett vonzalom fűzi, olyannyira, hogy könyvet írt róla néhány éve, pontosabban a X. szimfónia fiktív befejezéséről egy bécsi karmester által. A monumentális VIII. szimfónia koncertszerű előadását vezényelte nálunk októberben, amiről Mahler maga is azt mondta, hogy ez a legnagyobb, amit valaha komponált…

Mahler köztudottan kora egyik legnagyobb operakarmestere volt, de mint zeneszerző soha nem komponált operát. A VIII. szimfónia számomra nem pusztán egy szimfonikus mű, hanem opera-kantáta költői betétekkel. A monumentalitás a Mahler-szimfóniáknál a zenén túli szféráknak is szól.

Emellett a zenei fejlődésének korszakaival egyenes arányban egyre mélyül műveinek tartalma. Mahler mind a személyiségében, mind a zenéjében lenyűgöző. Mielőtt nekilátott volna a komponálásnak, elvonult, elbújt a saját lelki barlangjába. „Az egész világ zsenialitása benne van a zenémben” – vallotta. Távol állt tőle bármiféle vallásosság, a szó eredendő értelmében volt hívő, mélyen hitt Isten létezésében. A VIII. szimfónia szellemiségében keveredik a misztikum, a spiritualitás, a szentlélek általi megtisztulás a kora középkori szerzetesek latin szövegeivel, míg a mű második része lényegében egyezik Goethe Faustjának utolsó szakaszával, amelyben a megbocsátó isteni szeretet győzedelmeskedik. 

Verdi Otellóját is dirigálja José Curával a címszerepben. Milyen a viszonya ehhez a kései Verdi operához?

Húsz évvel ezelőtti karmesteréveim kihagyhatatlan darabjai közé tartozott az Otello. Akkoriban a bécsi Staatsoper rezidens dirigense voltam, az olasz repertoár megkerülhetetlen része volt Verdi.  Ha lehet sorrendet állítani, nálam az Aida, az Otello és a Falstaff a dobogós Verdi-operák. Elég rendhagyó háttérkörülmény nála, hogy az Aida után tizenhat évig nem írt operát. Valójában Wagner személye, hihetetlen népszerűsége okozta a leblokkolást. Verdit a múlt operaszerzőjeként kezdték számon tartani, míg Wagnert a jelen üstököseként. Tulajdonképpen megvárta Wagner halálát, és közvetlenül utána nekilátott az Otellónak. José Cura teljes értékű zenész, zeneszerző, dirigens, kiváló tenor, elismerem a zenei és emberi kvalitásait. Bécsben a Staatsoperben dolgoztunk utoljára együtt a Sámson és Delilában még a 2010-es években. Öröm újra találkozni vele.

Fejléckép: Frédéric Chaslin (fotó/forrás: Bernard Martinez / Magyar Állami Operaház)