- Első hallásra merész vállalkozásnak tűnhet egy estén eljátszani Bartók összes színpadi művét. Mit gondol erről?
- Nem érzem vakmerőségnek, hogy a Bartók-évben a fesztivál megpróbálkozik egy maratoni koncerttel. A fesztiválok alapvető jellemzője a kísérletezés, arra pedig már számtalan példa volt, hogy Bartók mindhárom színpadi műve egy estén került egymás mellé. Úgy gondolom, hogy azzal, hogy ugyanazon az estén tűzzük műsorra mindhárom színpadi alkotást és egy ráadást is, még mindig nem feszítjük túl a határokat. Egy a szokásosnál kicsit hosszabb estére kell készülni, de ez csak azt jelenti, hogy terjedelemben ott vagyunk, ahol a Wagner-operák, Bach Máté-passiója, vagy Tarr Béla filmjei. Közönsége, akár rajongótábora pedig ez utóbbiaknak is megvan.
- Nem először alkalmazza színpadra Bartók műveit. Mik a tapasztalatai?
- Valóban, A csodálatos mandarint a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusokkal dolgoztam fel először 2005-ben a Müpa nyitóelőadásainak egyikeként. A darabot később Miskolcon, Pécsen, Kolozsváron, Pozsonyban, Münchenben, Berlinben és Stuttgartban is előadtuk. A dolog lényege az volt, hogy vetítéseket, animációkat készítettem a zenei szövethez
és minden esetben élőben szinkronizáltam a vetített mozgóképet. A karmester éppúgy vezényelt engem is mint a zenekari muzsikusokat. Később ennek az előadásnak a hatására kaptam megkeresést a londoni Royal College of Art Média Tanszékétől, egy a Royal Music Academyvel közös program kidolgozására, és A kékszakállú herceg vára hasonló logikájú feldolgozására. Olyan műhelyt hoztunk létre, ahol nemcsak a megszülető alkotáson volt a hangsúly, hanem az alkotási folyamat alakulásán, annak dokumentálásán is. Ez a program és az úgynevezett „case study” nagyban hozzájárult, hogy új formákat, megoldásokat kísérletezzek ki. Az elkészült produkciót éppen a Miskolci Operafesztiválon az aggteleki Baradla-barlangban mutattuk be.
- Rendezőként mit tart a legfontosabbnak egy adott darab színpadra állításánál?
- Mindig a művet veszem alapul és igyekszem, hogy ne saját magammal terheljem meg az alkotást. Elég sokféle dolgot csinálok, de úgy tapasztalom, formailag nincs két egyforma rendezésem. A gondolkodásmód persze azonos, amennyiben szigorúan a mű felől, mindig az adott közönségnek, az adott helyszínre alkalmazva igyekszem adekvát formát létrehozni. Egy szárazabb designer szemléletet képviselek, és nem törekszem a kifejezésvágytól izzó, ihletett művész attitűd megtestesítésére. Ez utóbbi nem is lenne nekem való. Van tehát a három mű és a kérdés, hogy van-e valami közös ezekben az alkotásokba a felületes első pillantáson túl is?
- Az alkotási folyamat során több kapcsolódási pontra is fény derült.
- Tudomásom szerint Bartók sosem állította sehol, hogy ez a három darab egy közös szálra felfűzhető triptichon lenne. A népzenei ihletettség erősen jelen van a darabok zenei világában, de ennél is nyilvánvalóbb közös pontot találunk a darabok történetében. A korszellemből táplálkozó librettók magukon hordják a két világháború közötti európai, a nyugathoz kapcsolódó magyar szépirodalom stílusjegyeit. A korszakban népszerű téma az individualizmus kérdése, az ember az embertelenségben tematika és a férfi-nő viszonyrendszer mikéntjének alakulása. Ezek sajátosan vannak jelen mindhárom alkotásban.
A Mandarin esetében szinte szociológia pontossággal van jelen a test különválasztása a személyiség egészéből. A prostitúcióra kényszerített lány teste valójában nem az övé, használati tárggyá válik . Az öreg gavallér és a diák nem is kíváncsi egyébre. A konfliktus éppen abban rejlik, hogy a mandarin személyében a férfi itt sem elégszik meg kevesebbel mint a viszony teljességével, de a már részekre bontott lány számára ez mély, szinte egzisztenciális félelmet eredményez. A mandarin megváltó halála a teljességi viszony radikalizmusának példája.
A Kékszakállúban Judit az, aki a kapcsolat időtlenségének, teljességének megélése helyett azt kutatja, hogy vajon miből áll össze, milyen részletek határozzák meg a viszonyukat és magát a kékszakállút.
Én az emberi viszonyok teljességének és töredékességének kettősségében látom a három színpadi mű leglényegesebb közös motívumát. Mindez természetesen látens és nem elmélyült filozófiai megalapozottságú gondolat, sokkal inkább két érzékeny író reflexiói a körülöttük lévő világra.
- Az összefüggéseket szem előtt tartva, hogyan tárulnak majd a közönség elé a maraton egyes darabjai?
- A színpadra állításban az előbb említett, csak félig kimondott gondoltatok szolgáltatták az egyik fogódzót, a másik tényező pedig a helyszín, az 1300 fő befogadására képes Miskolci Jégcsarnok. Egy sportlétesítményről van szó, ahol minden héten „színházi” előadásokat tartanak, a főszereplő pedig nem más mint egy 7,6 cm átmérőjű fekete korong. Ha pálya két oldalán kiépített nézőtérről a közönség meccsről meccsre képes ennek a tenyérnyi szereplőnek minden rezdülését követni, akkor a helyszín remélhetőleg arra is alkalmassá tehető, hogy a táncosok, énekesek is érvényesüljenek.
Persze, ha a nézőteret érintetlenül hagyjuk, akkor a közönség a Bartók-műveket éppúgy körülüli, mint egy jégkorongmérkőzést, ami máris egy sor kérdést felvet. Mégis úgy éreztem, hogy ez a pozíció inkább előny, mint hátrány, hiszen szépen harmonizál a három Bartók-mű fent említett közös, „Én és Te” tematikájával, amely a Kékszakállú prológjában is megjelenik:
Ti néztek, én nézlek. / Szemünk, pillás függönye fent: / Hol a színpad: / kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok.
- A végleges koncepciót a zenei vezetővel, Kesselyák Gergellyel együtt alakították ki. Milyen ötletek születtek?
- Kesselyák Gergely kérése volt, hogy próbáljunk meg kialakítani egy olyan ívet, amely valamiféle univerzális egységet jelenít meg. Azt hiszem, innen eredt a gondolat, hogy négy darabot mutassunk be, tehát valamelyik művet két értelmezésben vigyük színpadra. Talán logikus is, hogy a Fából faragott legyen az első, majd a Mandarin, a Kékszakállú és újra egy Fából faragott. Az összeállítás alkalmas a különböző élethelyzetek megjelenítésére is a gyermekkortól egészen az aggkorig. A közös gondolkodás során kiderült, hogy ebben a térben nagy látványgesztusokra van szükség. Arra gondoltam, hogy az egész teret telehordjuk homokkal, és ebből az anyagból próbálok meg különböző felületeket, jelentéseket, ellenpontokat létrehozni. Jelenleg azon kísérletezek, hogy megeleveníthető-e a homok, ha azt vetítő felületként is használjuk. Egy állandóan jelenlévő mozgó vizuális közeget szeretnék létrehozni, és arra törekszem, hogy a kortárs képzőművészeti irányok által inspirált látványok és a látványt fizikailag meghatározó, állandóan alakuló homokfelület egységet képezzenek.
- A kör A fából faragott királyfi újragondolásával zárul. Mennyiben kap más értelmet a zárlat mint az este nyitányaként elhangzó mű?
- A Fából faragott újragondolása során csak erősíti az ívet, ha a Tündért és a Fabábot ugyanaz a táncos alakítja. A Tündér az időszerű és szükségszerű történések képviselője, a Báb pedig a férfi külsőséget reprezentálja és a férfiasság metaforája. Ezek a karakterek időn kívüliek. Mindkét előadásra Felméry Lilit és Apáti Bencét sikerült megnyernünk. A nyitó produkcióban a Királylányt és a Királyfit két miskolci néptáncos gyerekszereplő formálja meg, az újragondolt Fából faragottban pedig Uhrik Teodóra és Lovas Pál alakítja majd az érett nőt és férfit, hiszen a vágyak, a közeledések sikere és kudarca kortalan.