Bel canto darab a Magyar Állami Operaház műsorán! – alighanem sok zenerajongó felkapta a fejét a hírre, hiszen gyakran elhangzik, mennyire alulreprezentált az alaprepertoárnak ez a szegmense az intézmény programjában (persze ízléstől függően lehetne még további példákat mondani nemzetek és korszakok alkotásaira, amelyeket szívesen látnánk). Ráadásul Donizettinek az utóbbi évtizedekben egyre népszerűbbé váló, trilógiának is nevezett angol történelmi operáinak egyike került színre, a Metropolitan-közvetítések jóvoltából ismert, Szegeden pedig koncertszerűen előadott Stuart Mária, izgalmas dramaturgiával rendelkező, erős karakterekre építő darab, amely kiváló lehetőséget biztosít két énekesnőnek, hogy képességeik legjavát mutassák meg.
A produkciót Szabó Máté, a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője állította színpadra, akinek a személye egyfajta biztonságos döntést jelentett, operaházi működése alatt soha nem láthattunk tőle igazán megosztó előadást (habár én kissé hullámzónak éreztem a produkcióit, a kétségtelenül ragyogó Szentivánéji álom és más, kevésbé jó előadások szintje között váltakozva).
A rendező feltűnően igyekezett, hogy a hosszú áriák alatt is lekösse a nézők figyelmét, rengeteg a mozgás, a díszlet is számos variációs lehetőséget rejt magában.
Sok esetben ezek a megoldások működnek, drámai egymásnak feszülések és szép térformák jelennek meg a szemünk előtt, ugyanakkor vannak hátulütői is: egyrészt a díszletmozgatás időnként rettentően hangos, másrészt az első felvonásban a Magyar Állami Operaház Énekkara a különböző irányú járkálások közben nem mindig volt teljesen pontos. Később, talán praktikus okból, a kórus a nézőtér felé nézve énekelt, ám ez az elrendezés a koncepcióba is beleillett: itt már mintegy túlnéznek saját, aktuális helyzetükön, érthető, hogy kiszólnak a közönséghez. A dramaturgiai hatás mellett ezek a jelenetek zeneileg is elképesztően erős élményt jelentettek, az énekkar itt már remekelt.
Jelenet a Stuart Máriából (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Antal Csaba díszlete, az említett zajkeltésen kívül, jól funkcionált, egyszerre szép és félelemkeltő, stilizáltan történelmi, közben pedig sokat elárul a szereplők helyzetéről. Minden fémből van, az áthidalóvá is alakítható lépcső, a rozetták, de látunk sisakokat és egy hajót is, utalván I. Erzsébet tengeri sikereire, amely gyengébb megvilágítás esetén olybá tűnik, mintha egy kísérteties arc nézne le a színre.
Ezek a keretek rögtön érezhetővé teszik, milyen mereven korlátozott, zárt világban élnek a szereplők, maga a királynő is, aki látszólag élet és halál ura.
Füzér Anni jelmezei hasonlóképpen jelzésértékűek, egyszerű színszimbolikával jellemzik a karaktereket, Erzsébet pedig a második felvonásra tradicionális ruháját férfias páncélra cseréli, hiszen egyfelől erősnek, keménynek kell lennie, másfelől pont ezen tulajdonságai szűkítik be még jobban a mozgásterét, és teszik végtelenül magányossá.
A szereplők közötti erőviszonyok, összhangban a vokális produkciókkal, nem voltak teljesen kiegyenlítettek, kiemelkedett a Máriát megformáló Kolonits Klára, akiről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni.
Már régóta köztudott, hogy a kiváló szoprán ideális bel canto énekesnő, hihetetlen könnyedséggel, fölényesen győzi a legelképesztőbb énekelnivalókat,
a legextrémebb koloratúrákat. Esetében ezek a virtuóz zenei anyagok nem olyan értelemben mutatják meg a hangban rejlő lehetőségeket, hogy annak határait feszegetnék. Épp a könnyedség és a szólamnak a technikai megvalósításon túlmutató, bármilyen más zenéhez hasonlóan kifejezőeszközként, önmagán túlmutató érzések, emberi tartalmak közvetítésére alkalmas művészi formaként való megszólaltatása teszi igazán lenyűgözővé a vokális produkciót. Az énekesnő Máriája esendő ember, akinek nyomorúságos körülményei sem törték meg lelki erejét. Mikor szembe kell néznie a halállal, képes rá, hogy ne csapásként fogja fel, ehelyett megfelelően felkészüljön rá, általa megszabaduljon földi korlátaitól, és azáltal győzze le ellenségeit, hogy míg nekik továbbra is viaskodniuk kell földi létükkel, ő immár szabad lehet.
Kolonits Klára és Balga Gabriella (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
A keménykezű, a szerelem és az uralkodás között őrlődő királynőt Balga Gabriella alakította. Hatalmas feladat, alighanem az egyik legnagyobb az egyre inkább a szopránszerepeket meghódítani igyekvő énekesnő eddigi pályáján. Egy ilyen mérföldkő esetén nyilván nem várhattunk azonnal hibátlan produkciót, ám a lécet sikerült megugrani, az énekesnő előadása élményt nyújtott. Az első felvonásban ugyan nem volt makulátlan a szólamformálás, a zenei ív néha kissé megbicsaklott, de ezeket akár a premierdrukk számlájára is lehet írni. Máskülönben igen összehangolt vokális és színpadi alakításban lehetett részünk, Erzsébet sebezhető, mégis megingathatatlan természetét szinte jeges hangon, leplezetlen keménységgel formálta meg a művész.
A 2023-as Roger király-előadásból kiragyogó produkciója után ismét hallhattuk Juraj Hollýt, aki a Stuart Mária kényes tenorszerepében valamelyest ingadozóbb teljesítményt nyújtott. A hírek szerint az énekes nem sokkal a premier előtt betegséggel küzdött, ha csak ennek tulajdonítható be, hogy az előadás igen nagy részében spórolt a hangjával, az még bocsánatos bűn.
Bár szép színű, hajlékonysága mellett is férfiasan csengő tenorja okozott szép pillanatokat is, óvatos éneklése gyakran hiányérzetet hagyott maga után.
A rendezői koncepció szerint ugyanis a férfi igazi nonkonformista, aki fittyet hány az udvari szabályokra (még arra a jól ismert viccre is történik szándékos vagy véletlen utalás, hogy az angoloknál az számít lázadásnak, ha valaki visszautasítja, amikor teával kínálják). Ugyanakkor ez megközelítés is rejt magában buktatókat, a történelmi hitelességet nyilván nincs értelme számonkérni, de pont azáltal, hogy a színre állítás ilyen nagy hangsúlyt fektetett a királyi udvar rigiditására, kicsit következetlennek tűnt, hogy valaki szabadon mászkálhat, amikor szemmel láthatóan semmilyen hatalmat nem fogad el maga felett.
Juraj Hollý, Balga Gabriella és Balázs Norbert (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Kovács István Talbotként rendkívül hitelesen jelenítette meg a kegyetlen világban megjelenő, cseppnyi emberséget. Meleg színű, sötét, bársonyos basszusa és visszafogott egyénisége a szerep ideális megformálójává tette, Máriával énekelt duettje a második felvonásban szívbe markoló pillanatokat szerzett, és megalapozta az azt követő zárójelenet drámai erejét. Anna rövid szerepében Heiter Melinda épp azt nyújtotta, amit kell: érzékeny jelenlétével támogatta a címszereplőt. Az intrikus Cecil szerepében az operastúdiós Balázs Norbert egyelőre nem tudott annyira kitűnni, néha kissé el is nyomta a zenekar, de az összjátékba jól beilleszkedett. A Magyar Állami Operaház Zenekarát Rajna Martin első karmester vezényelte, ezúttal is kitörő energiával, ami azonban nem ment a precizitás rovására. A drámai olasz muzsika elképesztő erővel szólalt meg, különösen emlékezetesek voltak a hatásos fokozások, amelyek egy-egy kulcsjelenet, a szereplők közötti nagy összecsapások tetőpontjához vezettek. Az énekkar teljesítményéről már esett szó, a mű második részében megszólalásaik mind az előadás különleges ékköveit jelentették.
A Stuart Mária a legjobb példa arra, hogy a bel canto operák nem csupán a képességek megcsillogtatására alkalmas bravúrdarabok, hanem nagyon mély emberi, pszichológiai-filozófiai kérdéseket is megfogalmazhatnak. Rendkívüli élmény volt megtapasztalni, ahogy
a közönség a megrázó erejű produkció hatása alatt elfelejtett tapsolni,
vagy ha mégis megtették, az inkább a művészek felé tett gesztusként történt, felszabadult ünneplésre csak az előadás végén volt bárki is képes. Mindenki érezte, hogy különleges pillanat tanúja, hiszen az opera illékony művészeti ág, még a hang- és képrögzítés korában sem lehet megismételni az egyes élő előadásoknak köszönhető, egyedi élményt. Ezen a Stuart Mária-előadáson a kiváló művészek, és persze mindaz, amit az élet egy előadáshoz hozzátehet, nem mindennapi élményhez járultak hozzá. Hálásak lehetünk, hogy részesei voltunk.
Fejléckép: Kolonits Klára és az énekkar (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
