Schekenbach Rozáliaként született 1793. december 23-án Jászberényben, és már fiatalon elvarázsolta őt a színpad. Tizenhat éves korában édesanyja Pestre küldte az egyik kántor rokonukhoz, Rothkrepfhez, hogy németül tanuljon.
A fiatal lány azonban, bár szorgalmasan tanult, nem érdeklődött a nyelvek iránt, később naplójában arról írt, hogy a korban divatos franciát is csak annyira beszélte, amennyire egy-egy szerep megkövetelte. Egyedül az olasz érdekelte, azonban amikor tanára már nem szívességből, hanem pénzért tanította volna, nem vett több órát.
Gyerekkorára ő maga így emlékezett vissza:
„Én magas műveltségben nem részesültem kis koromban. Jó anyám a legnagyobb alázatosságban nevelt, míg otthon voltam. Mindig azt iktatta belém, hogy alázatos legyek mindenki eránt, úgy mindenki fog szeretni.”
Róza első találkozása a színházzal a pesti Hacker-házban volt, ahol egy kezdetleges színpadon a kolozsvári magyar társulat tartott előadásokat. Őket látva döntötte el, hogy színésznő lesz, és jelentkezett Láng Ádám direktornál. Láng visszautasította a lányt, azonban Róza nem adta fel, házigazdája fiával, Mátray Gáborral színielőadásokat rendeztek az iskolában.
Déryné 1935-ben felavatott szobra a Horváth-kertben, 1943-ban (Fotó/Forrás: Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi / Fortepan)
Éneket és színjátszást kezdett tanulni, nevét pedig Benke József színiigazgató javaslatára Széppatakira magyarosította.
Első fellépésére 1810. március 29-én került sor, a Hamletben egy udvari dámát alakított.
Később legnagyobb sikereit szubrettként aratta.
Eleinte kissé selypített, és a színészi játékával sem voltak megelégedve. „Hát itt miféle tücsök úszik ebbe a schleppbe, tán csak nem akar dámának kijönni velem?” – idézi Róza a naplójában Sáskáné Koronka Borbála színésznőt.
Mások is hasonlóképp vélekedtek róla, az egyik kassai színész, „Kemény úr” sem jósolt neki nagy jövőt: „Jó, jó, hiszen mind jó volna, de nagy szinésznő nem lesz belőle soha.”
A lány azonban nem adta fel, folyamatosan képezte magát, egyik szerepéhez például Erkel Ferenctől vett énekórákat.
Róza ebben az időben ismerkedett meg Déry Istvánnal, aki a társulathoz érkezése idején már a színházban játszott. Az esküvőre 1813. február 1-jén került sor Pesten, azonban házasságuk nem volt boldog, a férfi erőszakos természete miatt külön is éltek. Déry 1817-ben vonult vissza a színpadtól és kincstári uradalmi tisztviselőként dolgozott haláláig.
Közben a társulat is költözött, de 1815-ben lebontották a Rondellát, ahol játszottak, a színészek pedig szétszéledtek. Déryné, aki addigra már közkedvelt színésznő volt, először Egerbe, majd Miskolcra szerződött, de játszott Kilényi Dávid vándortársulatában is, amellyel többször fellépett Székesfehérváron, Szombathelyen és Komáromban is.
1823 decemberében Kolozsvárra hívták, hogy az újonnan épült – első – magyar kőszínházban játsszon, és már a megérkezése utáni napon színpadra lépett, a Magyarhűségből énekelt egy áriát.
Korabeli beszámolók szerint, amikor megjelent a színpadon, senki nem tapsolt, mivel azt csak a gubernátorné kezdhette el.
A színésznő visszaemlékezésében azt írja, hogy „A gubernátorné (…) kihajolt a páholyából, leeresztette két kezét a publikum fölé, s úgy kezdett erősen tapsolni! Ekkor mintegy jelszóra valamennyi páholy, zártszék, galéria … szóval borzasztó tapsvihar következett. A muzsika természetesen megszűnt, mert a háromszoros taps sokáig tartott. (…) a zene újra kezdődött, és én elkezdettem, énekeltem. Azt kellett volna aztán hallani, midőn felszabadult mindenkinek tetszése szerént érzését vagy helyeslését nyilváníthatni! Minden szóra, mely által érdekelve volt a haza, hősiesség, hűség, mind megannyi gátat tört vihar hangzott a taps mindenfelől. Ének után többször kihívtak. Ez itt ritkaság volt.”
Déryné Széppataki Róza (Fotó/Forrás: Wikipédia)
Innentől kezdve sorra kapta a felkéréseket, először a Svájci család című énekes játékban, majd Grillparzer Sapphó című darabjában láthatta a közönség. 1825-re számos erdélyi várost bejárt a társulat: többek között Nagyenyeden, Marosvásárhelyen, Zalatnán és Abrudbányán vendégszerepeltek.
Kolozsváron megszervezte az operatársulatot és sikerre vitte a magyar nyelvű operaéneklést.
Dérynének számos rajongója akadt, többek között P. Horváth Dániel, a kolozsvári színház háromtagú intézőbizottságának tagja, aki udvarolni kezdett a színésznőnek, azonban az érdeklődés nem talált viszonzásra.
1837-ben Déryné visszatért Pestre, hogy a Pesti Magyar Színházhoz (későbbi Nemzeti Színház) szerződjön. Fizetése ekkor magasabb volt, mint bármelyik kollégájáé. Az 1838-as árvíz idején azonban megfázott és énekhangja megfakult. A kritikák modorosnak titulálták, az 1843-ban műsorra tűzött debreceni Normán pedig kifütyülte a közönség.
Bár egyre népszerűtlenebbé vált, a színpadtól csak ötvennégy évesen, 1847-ben vonult vissza. 1852-ben rendezte viszonyát férjével, akivel a férfi haláláig Diósgyőrben éltek. Ezután a színésznő nővéréhez költözött Miskolcra, és utoljára 1869-ben lépett színpadra. Ekkor keresztfia, Egressy Ákos jutalomjátékán láthatta a közönség, ölben vitték fel a színpadra.
Élete végén még megírta a memoárját, 1872. szeptember 29-én pedig végleg lehunyta a szemét. Miskolcon, a szegények temetőjében temették el.
Fejléckép: Déryné Széppataki Róza (forrás: Wikipédia)
hírlevél
