Habár abban az életvezetési kérdésben, hogy vajon szerencsés, vagy éppen ellenkezőleg, szerencsétlen dolog-e idős férfinak fiatal menyecskével egybekelnie, ma már aligha ítélünk oly kérlelhetetlenül és sommásan, mint 1843-ban Gaetano Donizetti, azért a Don Pasquale népszerűsége váltig töretlen. Ami persze a magától értetődő világcsodák közé számítható, hisz ugyan hogy is ne lenne szeretett egy ennyire vegytiszta itáliai vígopera: háromdimenziós típusfiguráival, a realitástól eloldozott bonyodalmával és játékidejével (ez is „egy őrült nap", akárcsak a Figaro házassága), négy főszerepével és egyetlen hálás kórusbetétjével, s egyáltalán - Donizetti minden pillanatban szikrákat vető szellemességével.

Az operaházi produkció, amely mindmáig Nádasdy Kálmán világkorszakokkal ezelőtti (eredetileg 1949-es, majd az ezredfordulót követően felújított-frissített), ám összességében működőképes rendezésében szerepel a repertoáron, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon nemzetközi sztárokkal kistafírozva került a közönség elé. A fesztivál második estéjén ilyesformán a nagy múltú bariton, Juan Pons énekelte és játszotta a címszerepet, míg a mesterien dévaj Norinát Miklósa Erika cserfelte a színpadra. A hetvenesen is hetvenkedő, ámde keményen megleckéztetett agglegény szerepét rendesen kétféle énekes színész ölti magára: a buffo-szerepekre specializálódott, komikusi tehetségében kiművelt operista, illetve a nagy és súlyos szerepek felől érkező, pályája zenitjén immáron túlhaladt bariton (vagy basszista, mint Ruggero Raimondi). A 64 esztendős Juan Pons nyilvánvalóan ez utóbbi csoportot képviseli, ám ez a megállapítás önmagában semmiféle értékítéletet nem hordoz. Merthogy a némiképp elfogódottan indító Pons összességében igen élvezetes alakítást nyújtott, s bár komikusi eszköztára a lehető legkonvencionálisabb (áriájába például éppen úgy ugrott bele, mint jószerint az összes valahai Don Pasquale), azért így is életteli figurát hozott a színpadra. Úgy lehet, a színek, a nagy levegő, s a perfekt hadarótechnika hiányát ellensúlyozta a tény, hogy Pons egy-egy sértett felförmedésének félreismerhetetlenül drámai súlya van, ami egy vígoperában - látszatra paradox módon - csak tovább erősíti a komikus hatást.         

A produkció másik sztárjának, Miklósa Erikának egész egyszerűen jól, sőt remekül áll Norina szerepe. Az énekesnő koloratúrázás nélkül is pompásan megél a színpadon, érzéki szépsége, no meg eredendően tetszésre termett pajkossága tökéletesen összevág a tréfára mindig kapható fiatal özvegy figurájával, s hozzá Miklósa gyarapodó játékkultúrájának is mind több figyelemreméltó jelét adja az utóbbi időben. Legfeljebb némi színpadidegen nyerseség búvik elő itt-ott a magyar szoprán egy-egy gesztusából, olasz szövegejtéséből.

Az előadás legelső negyedórájának erőssége a Malatesta doktort éneklő Molnár Levente volt. A nemrég Londonban a Sevillai borbély címszerepét adó fiatal bariton érzékletes eleganciával, az olaszos játékmodor és szólamformálás autentikus képviseletével alapozta meg az opera expozícióját, s alakításának erényei utóbb, így a felerészt problematikus Hadarókettős során sem fogyatkoztak. Horváth István karcsú és a legfelsőbb regiszterbe is bátran merészkedő tenorhangja ezen az estén sajnos csalódást keltett, mert bár az énekes fegyelmezetten és üzembiztosan teljesítette a szerelmes Ernesto szólamát, ám fokozott nazalitása és sérülékeny muzikalitása alkalmasint indiszpozíciót jelzett. Ez lehetett az oka annak is, hogy a tenor ez alkalommal a játékból sem igen vehette ki méltó részét. Kocsár Balázs a némiképp bemelegítő jellegű nyitányt követően mindvégig szorosan kézben tartotta az előadást, s figyelmes, messzemenően reflexív vezénylésével értékes szolgálatokat tett az énekesek számára csakúgy, mint a temperamentumos, délszaki hangulatú estével megajándékozott fesztiválközönségnek.