Először egy gyors emlékeztető arról, hogy is hagytuk ott az olvasópróbát, milyen állapotban volt akkor a Nemzeti Színház negyedik emeleti stúdiószínpada, és máris ott járunk, hogy ghófjaink - meht egy tisztességes ghóf az haccsol, ugye - épp Rollához indulnának. (Nem annyira távoli és nem is annyira titkolt leánykérési céllal.) De az operettben egyáltalán nem mindegy, egészen pontosan merre is az arra, hiszen a ritmus és a poén nagy úr. (Még a ghófnál is nagyobb.) László Zsolt és Znamenák István épp ezt centizik: melyik szóra forduljanak, melyik szünetre lépjenek, hogyan tudják kiaknázni mindazt a humorforrást, ami a szövegből, a járásból, no meg a két színész testalkatából fakad, és ami az operett műfajához szükséges. Lejárják egyszer, kétszer, háromszor, ha eltévesztik, újrakezdik. Azt hiszem, a "mókáznak és menetelnek" kifejezést ezúttal nem használnám. És sajnos, azt sem tudom lekottázni, amilyen hangsúllyal és hanglejtéssel László Zsolt az "operett" szót minősítő jelzőként használta, mindenesetre a sűrítés iskolapéldája.

De ha már hangsúly és hanglejtés - ezt muszáj elmondanom, mert szerintem érdekes. Rolla és Baracs jelenetét próbálja Rácz Rita és Haja Zsolt. A rendező, Alföldi Róbert nincs megelégedve azzal, ahogyan a fiatal énekes a mondatot befejező "szerethettem volná"-t mondja. Többféleképpen kéri, de valahogy nem egészen azt hallja vissza, amit szeretne. (Ne tessék nagy különbségekre gondolni, egyáltalán nem hangzik hamisan a prózai szöveg, de nyilván Alföldi magában, belül hallja a szövegdallamot.) Majd elkezdi zenei frázisként magyarázni, és hirtelen a zenész - pontosabban: a másik zenész - megérti, mit is várnak tőle, takkra úgy mondja, ahogy az a nagykönyvben - vagy legalábbis a rendezői példányban - meg van írva. A tanulság: nem árt, ha ért a zenéhez az, aki ebbe a műfajba belefog.

Vannak különben más tanulságok is. Például az, hogy a Csengetett, mylord? nagyon javallható a helyes komornyiki viselkedés tanulmányozására. Vagy az, hogy egy nyúlfarknyi öszekötés megrendezése - ki hol és miért jöjjön be, hol és miért menjen ki, mit hozzon be és mit vigyen ki - akár hosszabban is eltarthat, mint egy rendes jeleneté. Meg az, hogy már ebben a térben, öt lépésre a rendezőtől, az asszisztenstől, a pianítótól is nagyban, tehát nagy gesztusokkal, nagy mozdulatokkal, nagy érzelmekkel kell próbálni. Mert a 32 méteres színpadon a méret a lényeg.

Nem véletlenül akkora hatalmasak a kondérok sem, hogy könnyedén beleállhat Radnay Csilla, és nagyjából térdig el is tűnik benne. Igaz, egyáltalában nem könnyű ezekkel a lábasokkal, a hozzájuk passzoló fedőkkel és fakanalakkal megküzdeni: "Én szoktam főzni, de nem üzemi konyhán" - jegyzi meg a Marcsát alakító színésznő. S miután az előbbieket legyőzte, kap egy, majd még egy kést. A hadonászást nyugodtan elfelejthetik, kedves olvasók - és reménybeli nézők -, minden mozdulatnak itt is kiszámított helye van. Sőt, még az sem mindegy, melyik kést hogyan és melyik szótagra vágja bele a deszkába a Fáj, fáj a szívem, a szívem, de fáj kezdetű dalban, és akkor még a kés leérkezésének és cövekszerű beleállásának a pillanatát nem is emlegettük. (Ennek a kiszámíthatósága a próbán még meglehetős esetlegességet mutatott, legközelebb azonban, biztos vagyok benne, a varázslat már megszületik. Igaz, némi kellékesi segítséggel, hiszen valakinek ki kell súlyozni azt a fránya vágóeszközt, magától nem fog menni.) Mindezek oka pedig rendkívül egyszerű, csak magamat ismételném: az operett műfaja.

Az operetten, ez is alapkövetelmény, muszáj ámulnunk és kacagnunk. Lőjek le poénokat? Azt, hogy milyen mutatvánnyal alakul át a Korláth-kastély konyhája terített asztalú ebédlővé, hogy mi történik a "Hepp!" előtt, és hogyan áll Szatory Dávid a frizbiként repülő tányérok között? Nem, azt hiszem, ezt megtartom magamnak. És azt sem árulom el, miért, de leginkább kitől hangzik viccesen az, hogy vasútépítő mérnök. Talán majd legközelebb.