A Velencei Köztársaság egyik polgári operaházában 1642-ben bemutatott művének főhősei jobbára történeti személyek: hús-vér halandók, akik esendőségükben minduntalan az istenekre hivatkoznak. „Értem Ámor küzd” (Per me guerreggia Amor) – ismételgeti öreg dajkájának harciasan a szépséges Poppea, aki Néró császár szeretőjeként máris uralkodói palástról ábrándozik. Arnalta – a dajka – előzőleg azzal intette óva úrnőjét, hogy veszélyes dolog fejedelmekkel viszonyt foly tatni, szeretet és gyűlölet nékik egyre megy, érzelmeiket csakis önnön érdekük diktálja. Poppea azonban hajthatatlan: ő nem fél a kudarctól. „Jó nagy bolond vagy, ha azt hiszed, egy vak fiú [Ámor]s egy kopasz nő [Fortuna] fog boldogságodról s épségedről gondoskodni” – zsörtölődik a dajka.

Vashegyi György

Amikor azonban Poppea nagyralátó tervei mégis megvalósulásukhoz közelednek, Arnalta rögtön arra kéri úrnőjét, hogy koronával a fején is tartsa meg őt bizalmasának. És máris kész az újabb tanács: „Soha se higgy az udvaroncoknak, mert Jupiter hatalma csak két dologra nem terjed ki: nem tudja bevezetni a mennyországban a halált, sem a fejedelmi udvarokban a hűséget.” Jupitert „fenyegeti meg” kétségbeesésében a hűtlen férjébe még mindig szerelmes Octavia császárné is: tehetetlenséggel, s igazságtalansággal vádolja a főistent, ha az nem sújt le villámával Néróra. Seneca – a hideg bölcsességei okán nagyjából mindenki számára kellemetlen (s ezért mindenki által gyűlölt) entellektüel – viszont megint csak Fortunát emlegeti. Azzal vigasztalja a császárnét, hogy méltóságát csak növelik a szerencse istennőjének csapásai: „ha nem ütik, a köszörűkő sem vet szikrát.” „Ez az agyafúrt filozófus Jupitert is átveri” – méltatlankodik Senecán Octavia apródja (Valletto), dühösen jegyezve meg, hogy „e tudálékos szőrszálhasogató mások tudatlanságán nyerészkedik, s ravasz érvelésével nem is istenének, hanem kollégájának tartja Jupitert.”

Orfeo Zenekar

Poppea is hamar átlátja, hogy uralmi ambícióinak legfőbb akadálya a császár egykori nevelője, Seneca. Legütősebb érvét veti be Nérónál: „ez az éles eszű sztoikus, e fortélyos filozófus folyton arról akarja meggyőzni az embereket, hogy ő tartja kezében a jogart.” A császár magánkívül van: Senecának még ma halnia kell! „Ne félj, Poppea, hatalmát még ma bebizonyítja neked Ámor” – szól a szerelmétől (is) elvakult zsarnok. Utóbb pedig, miután egybekelésüket már senki és semmi nem gátolja, Néró így fogadkozik Poppeának: „Jupiter s a magam trónjára esküszöm, ma Róma császárnéja leszel.”„Azt reméltem, szépséges Poppea, hogy a szívedet magába záró kősziklát, fájdalmam enyhítésére, megpuhítja a jóságos Ámor” – esdekel reménytelenül a nemes Otho, Poppea faképnél hagyott egykori szerelme. Duettjük furcsán tartózkodó, táncos lejtése csak akkor törik meg, amikor Poppea végre kiböki – kissé idegesen – a kíméletlen igazságot: „Azért hagylak el, hogy uralomra jussak.” Ám, ahogy az lenni szokott, az egyik ember szenvedéséből a másik hasznot húz. „Ámor ítélőszéke olykor igazságot oszt: te rajtam nem könyörültél, más pedig a te fájdalmadra fütyül” – olvassa eddigi elutasító magatartását Otho fejére Drusilla, ez a nem túl eszes udvarhölgy. Otho pedig, most már csakis Drusillának ígérve magát, önkritikát gyakorol.

Baráth Emőke (Fotó/Forrás: Raffay Zsófia)

„Szeretsz? – kérdi Drusilla. „Kívánlak” – válaszolja Otho. „Szeretsz?” „Kívánlak.” Drusilla az istennek sem akarja érteni: „Hogyhogy, csak úgy, egyik pillanatról a másikra?” „Ámor tüze hamar lángra lobban” – nyögi ki zavarát leplezve Otho. Ám amikor Drusilla megnyugodva távozik, az egyedül maradó Otho kénytelen magának bevallani (igazi monteverdis disszonanciák kíséretében ): „És mégis, akaratom ellenére, te gonosz Ámor, számon Drusilla, szívemben Poppea honol.”

Mennyivel problémátlanabb a császárné már említett apródjának (Valletto) s komornájának (Damigella) szerelme! (Felhőtlen boldogságukat morbidan húzza alá, hogy Seneca épp az előző jelenetben vágta föl fürdőkádjában – Néró parancsára – az ereit.) Kamaszos izgatottsága a mozarti Cherubino ősévé teszi az apródot; a komorna fensőbbségesen meg is jegyzi: „Ámor kisfiúkkal szórakozik, de te és Ámor két briganti vagytok.”A mindenható istenektől azután a szerencsétlen, meghasonlott Otho azt kéri, vegyék el az életét. Tudniillik a császárné parancsára meg kellene ölnie annak riválisát, Poppeát, aki iránt pedig még mindig gyöngéd érzelmeket táplál. Miután a gyilkosság meghiúsul, az önfeláldozó Drusilla magára vállalná Otho bűnét, jóllehet lelkében „Ámor s az ártatlanság vívják egymással elkeseredett harcukat”. Otho persze nem fogadja el az áldozatot Drusillától, akit most már őszintén szeret: „Jupiter, Nemeszisz, Astraea” villámait kéri önfejére, hisz úgy érzi, megérdemli a reá váró, szörnyű vérpadot. (Otho és Drusilla végül megússzák száműzetéssel, mint ahogy ez a sors jut a gyilkosságra bujtó Octaviának is.) Ám az istenek nemcsak hivatkozási alapul szolgálnak, hanem maguk is részesei az eseményeknek. Monteverdi és kongeniális szövegírója, Gian Francesco Busenello azért szerepelteti őket, hogy akár be is avatkozhassanak a cselekménybe. Több ez, mint a kamaszkorába lépő s öntudatától egészségesen elszemtelenedett operaműfaj kelletlen tiszteletadása saját, főúri-reprezentációs származásának. Mintha az istenek jelenléte tompítaná a történet amorális élét. Mintha a szerzők nem akarnák, hogy művük túl közel tartsa a görbe tükröt koruk velencei társadalma elé. Így azután Seneca kényszerű halálát Pallasz Athéné jó előre megjövendöli az érintettnek. S hogyan is reagálhatna e hírre Monteverdi remekében egy „állhatatos és erős” jellem másként, mint basso ostinato („makacs basszus”) fölött? Ami-kor pedig Mercurius bejelenti Senecának, hogy eljött törékeny életének legutolsó órája, s átléphet „az örök és végtelen létbe”, ez utóbbit az agg sztoikus joggal értelmezheti „az istenek életeként”. (Annál is inkább, mivel az istenek hírnökének koloratúrái Apollóra – Orpheusz napisten-atyjára – emlékeztetnek, amint magával viszi csüggedt gyermekét az égbe az Orfeo végén.) Ámor megmenti védence életét, amennyiben meghiúsítja a Poppea elleni gyilkosságot. „Pici, de mindenható” – mondja magáról Ámor. Sőt mond ennél cifrábbat is: „Ámor, aki a napot s a csillagokat irányítja.” Nem újdonság számunkra Ámor önhittsége, hiszen már az opera prológusában kihirdeti a Szerencsével (Fortuna) s az Erénnyel (Virtus) szembeni elsőbbségét. „Sem emberi, sem égi szív ne merészeljen Ámornak ellenszegülni!” – ismeri el vereségét a prológ végén Fortuna és Virtus.

Hagar Sharvit

És talán nem véletlen, hogy ők ketten ezt éppen olyan ereszkedő basszus fölött éneklik, mint amilyenre Poppea és Néró turbékolják majd el a mű varázsos záró kettősét („Pur ti miro”). Mozartnál (Szöktetés a szerájból), Beethovennél (Fidelio), Wagnernél (Trisztán és Izolda) is megtalálhatók a szerelmesek/hitvesek egymásba feledkezésének hangjai. Ám náluk áthatja ezeket az önfeladás halálmegvető pátosza. Poppea és Néró csak a mások halálát veti meg. Ők az egymásba feledkezéssel is beérik.