A gourmet-któl persze megkaphatjuk a cseh újhullám szinte teljes filmográfiáját, lévén a rendező e „mozgalomnak" egyik meghatározó alkotója. Ezek, sőt általában a Menzel-filmek nem csupán a gyakori alapanyagot biztosító Bohumil Hrabal (a Menzellel készült interjúkban megkerülhetetlen téma a barátságuk) és a sajátos, számunkra jól ismert közép-kelet-európaiság miatt válhattak népszerűvé és ikonikussá, hanem mert Menzel a kamerán keresztül képes volt megragadni a tájékunkra oly jellemző hangulatokat, s tette-teszi mindezt finoman elemelve, humorral és megértő szeretettel. A derű azonban nem felhőtlen ezekben a történetekben. A kisemberekről szóló keserédes komédiák sok-sok megértéssel ábrázolt, mégis groteszk figurái és helyzetei nem mentesek sem a társadalomkritikai felhangoktól, sem a politikai állásfoglalástól.

Ezért hát az sem véletlen, hogy Menzel egyik emblematikus, kedvenc színésze a Sörgyári capriccio Gruntorad doktorát alakító Rudolf Hrušínský, az életigenlő, az életszerető vidéki kisember megtestesítője. Az a színész, aki talán azért is lett a legnagyobbak egyike, mert vele tudtak a legkönnyebben azonosulni a csehek. Egy joviális, mosolygós férfi, aki a Magda Vášáryová játszotta Mariska hátának támasztva a fejét oly boldogan szunyókál, mint egy kisgyerek.

Ahogy Hrabalra igaz, hogy legalább annyira magyar író, mint cseh, Menzelre is igaz, hogy legalább annyira magyar rendező, mint cseh: képei egy korosztály fontos, memóriába beleégett emlékképei lettek. A személyes, baráti kapcsolatok - Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza, Maár Gyula, Simó Sándor, Szabó István - mellett minden bizonnyal ez az ismerősség, a közös történelmi tapasztalat és életérzés, az egygyökerűség is közrejátszott abban, hogy a Szívzűrtől Az ajtóig Menzel magyar filmekben vállaljon színészi szerepet, saját filmjeibe pedig magyar művészeket hívjon Bán Jánostól (az Oscar-jelölt Az én kis falum) Szabó Istvánig (Őfelsége pincére voltam).

Egy ideig igazgatta a barrandovi filmstúdiót, számos országban és kultúrában megfordult rendezőként, tanárként, filmfesztiválok zsüroraként, szerte a világon megannyi díjjal ismerték el munkáit, több életműdíjjal munkásságát. A magyar kulturális életben betöltött szerepéért 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést.

A kamera, a vágóasztal és a mozivászon mellett Jiří Menzel otthonosan érzi magát a színházak falai közt is. Ennek okáról néhány éve, épp az Őfelsége pincére voltam magyarországi premierje előtt így nyilatkozott nem kevés humorral és öniróniával: „A színházi munka formában tart, ráadásul a próbákhoz később is kell felkelni, mint egy forgatáshoz, én pedig lusta vagyok. Színházban azért jó dolgozni, mert csak tíztől kettőig tart a munkaidő." Egy másik interjúban újabb, az előbbihez képest egész más, jóval szakmaibb indokot hozott fel a színház erényeként: „Bevallom, egyre jobban szeretek színházban rendezni; ott az ember valahogy állandóan kézben tartja az egész anyagot. A filmkészítés nagy hátránya - azon a szörnyűségen kívül, hogy forgatás közben az ember hajnaltól éjszakáig be van fogva - az, hogy a keverésig jóformán sohasem láthatja az egészet, csak végkimerülésig az egyes részleteket. Filmet csinálni olyan érzés, mint sűrű ködben autót vezetni."

Olyan emblematikus cseh műhelyekben rendezett, mint a Cinoherní Klub vagy a Na Vinochradech teátrumok, de a mi színpadainkat is megismerte. A Katona József Színházban Carlo Gozzi klasszikusát, A szarvaskirályt vitte színre, a József Attila Színházban és az Új Színházban pedig kifejezetten szórakoztató darabokat jegyzett (Alan Ayckbourn: Hogy szeret a másik?, illetve Michael Frayn: Még egyszer hátulról), minden esetben komoly sikerrel. Bár a film kapcsán tették fel neki azt a kérdést, hogy mi volt a leghasznosabb dolog, amit főiskolai tanulmányai alatt elsajátított, válasza színházi alkotásaira is tökéletesen helytálló: „Az osztályvezető tanárom arra ösztönzött minket, hogy keressük meg, mi mozgatja az érzelmeket, mi van mögöttük, mi az érzelem hajtóereje. Nem az a fontos, hogy a puszta érzelmet mutassuk."

Sokműfajú alkotóról van tehát szó, és az sem várat már soká, hogy operarendezőként is megismerjük. Saját bevallása szerint még kisgyerekként köteleződött el az opera műfaja iránt. Édesanyja azt szerette volna, hogy művelt fia legyen, ehhez a műveltséghez az anyai akarat szerint pedig a Nemzeti Színház operaprodukciói egyértelműen hozzátartoztak. Bár nem emlékszik pontosan, de meggyőződése, hogy az első, egy életre szóló kapcsolatot meghatározó előadások között ott kellett lennie a Così fan tutténak is. Nem véletlenül: Mozartnak erről a darabjáról azt tartják, első operaélménynek, amolyan beavatásnak, bevezetésnek ideális mű, és ehhez a történet mellett a csodálatos és emlékezetes dallamok egyaránt hozzájárulnak. Menzel egyáltalán nem tagadja, hogy filmesként és prózai színházi rendezőként nem ez a legbiztonságosabb, legismertebb terep számára, de szereti az igazi kalandokat. A már emlegetett lustaságból mindig a feladatok, a filmes vagy színházi témaötletek, konkrét felkérések mozdítják ki, amik ha felkeltik az érdeklődését, komoly, jófajta kihívásként tekint rájuk. Így örömmel töltötte el a Magyar Állami Operaház felkérése is, és nagyon várja a művészekkel a közös munkát.

Menzel tehát egyáltalán nem olyan, mint legutóbbi filmjének egyik főszereplője, Vítek. A Don Juanok című 2013-as mozi ugyanis egy olyan középkorú operarendezőről szól, aki vállaltan gyűlöli az operát, a szopránokat viszont nagyon szereti. (Itt ér össze a filmben próbált Don Giovanni és a főhős karaktere.) Meg egy olyan idős operarendező-kórusvezető tanárnőről, aki szintén utálja az operát, leginkább azért, mert egy énekestől teherbe esett, aki a babával otthagyta őt. (A kisbaba aztán megnőtt, és ő is ugyanúgy egy Don Juan/Giovanni áldozatává vált, mint az anyja. A fátumot persze a harmadik generáció sem kerülte el.) Az apa, az idős, cseh basszus természetesen megérkezik az óceán túlpartjáról - ki más, mint a Kormányzó szerepére -, a mese pedig boldog véget ér. Mert jó vígjátékot Menzel szerint csak komoly dolgokról lehet csinálni, a nők, a szerelem és a zene, különösen Mozarté márpedig ilyen.