A Don Giovanni – Fischer Iván előző operarendezésének – sikere után szinte logikus, hogy a Fesztiválzenekarral és válogatott külföldi énekesgárdával a Falstaff kerüljön színpadra. Persze csak visszatekintve mondom ezt, nem jósoltam meg előre. De a pokolra került Don Giovanni és „bűneiért” kegyetlenül megtréfált Falstaff hasonló karakterek –
mintha a nagy szívtiprót látnánk Verdi művében, csak rongyosabb, öregebb és kövérebb kiadásban. Más időben és más helyen.
Stuart Patterson és Nicola Alaimo (Fotó/Forrás: Horváth Judit)
Ha pár lépést hátralépve tekintünk Mozart és Verdi műveire, a legfőbb különbség az igazságszolgáltatásukban rejlik. Mindkét szereplő egy éjjeli találkozó után kapja meg megérdemelt büntetését, de miközben Don Giovannit a Commendatore szobra rántja magával a pokolra, addig Falstaffon transzcendens lényeknek öltözött emberek akarnak bosszút állni. (Úgy is mondhatnánk, Donna Elvira számíthat arra, hogy Don Giovanni megbűnhődik, Alice-nek és Fordnak viszont maguk kell Falstaffot elintézniük.) Mert ahogy a címszereplő énekli az első felvonásban, ebben a világban nincsen becsület, a III. felvonás színjátékával pedig teljesül a Shakespeare-szállóige („színház az egész világ”).
Ebben a történetben nem érdemes bűnöst keresnünk.
28576210 2008190299210074 5222461741979407326 n (Fotó/Forrás: Horváth Judit)
De miféle alak Falstaff? Egy vén kecske, aki még mindig megnyalja, vagy egy kivénhedt lovag, afféle szoknyavadász Don Quijote, aki mellett elment a világ? Fischer Iván és Marco Gandini közös rendezése nem ad direkt választ a kérdésre, pedig most, az elpusztíthatatlan zaklatók korában oda lehetne mondani valamit rendesen. Hiába lenne Ford a felszarvazott, az utolsó felvonásban végül Falstaff – aki legalább annyira „lépre csaló”, mint „lépre csalt” – visel szarvakat. Utolsó áriájában pedig olyan figuraként jelenik meg, akivel szemben igazságot szolgáltatni nem lehet. Vagy ha lehet is, hát arra csak a vállát rántja: „Én vagyok az életetek fűszere”. Mintha nélküle Fenton és Nannetta soha nem kapták volna meg egymást.
Fischer és Gandini rendezésében posztmodern jegyekkel jelenik meg a történet erkölcsi viszonylagossága. Nem csak rendkívül látványos és zeneileg gyümölcsöző megoldás egy színpadra helyezni a zenekart és az énekeseket, hanem jelentéssel is bír: Falstaff egy kiküszöbölhetetlen jelenség, a története – így büntetése is – félbehagyhatatlan színjáték. Nevetése és jajgatása a muzsika része a harmadik felvonásban, személye, jelleme annyiban determinált, amennyiben egy – a közönség előtt megmutatozó – karmester vezényli minden mozdulatát. Amikor az imitációs zárókórusban Fischer Iván (rendkívül fürgén) a szereplők előtt manőverezve, egyenként inti be az énekeseket, pont azt a mindent magába foglaló, nagyobb látószöget testesíti meg, amellyel a Falstaff-szerű történetek figuráit látnunk kéne: lám, Falstaffot, Fordot és a többieket ugyanaz a kéz vezeti.
A javíthatatlan rendbontó mögött a javíthatatlan rendetlenség van – és mi, emberek csak nevethetünk rajta.
28661070 2008190545876716 6149581354196950407 n (Fotó/Forrás: Horváth Judit)
Éppen ez a humanizmus teszi Verdi operáját zseniálissá. Ha közelről nézzük, vígjáték – egy pocakos öreg lovag komédiája –, ha pár lépéssel távolabbról, némi tragikum is vegyül bele – az ember javíthatatlan. Azonban el kell jutnunk a gondolatmenet végéig – és ez az a zárófúga, amely nevetésre szólít fel. Nem a kényszerű, keserű nevetésre, hanem a felszabadult nevetésre, amikor együtt kacag a történet összes – nem jó és rossz, hanem – csetlő-botló figurája. Ezt sikerült olyan jól visszaadni a Fesztiválzenekar produkciójában.
Fischer Iván nem a rendezés irányába tett kirándulást a Falstaff színpadra állításával, hanem a zeneiséget és a színpadiságot hangolta tökéletes összhangba.
A Falstaff tehát a legjobb értelemben volt modern: a szokatlanságot tette ismerőssé azzal a minőséggel, amelyet átélve rögtön úgy éreztük: na, így kell megcsinálni a Falstaffot.
falstaff0 (Fotó/Forrás: Horváth Judit)
A zene és a színpad egysége – és egy szinten való (fizikai) elhelyezése már csak azért is több mint adekvát, mert a Falstaff – és ez minduntalan elhangzik az operával kapcsolatban – nem az énekesek operája. Nincsenek nagy látványos áriák, ha Ford (Tassis Christoyannis) nagyot akar énekelni, azt legfeljebb paródiába oltva teheti, az opera tenoráriáját az ügyetlen, passzív Fenton (Xabier Anduaga) énekli, Nannetta áriája (Sul fil d'un soffio etesio) közben pedig Falstaff elalszik. A Falstaff szereplői kénytelenek igazi karakterek – és színészek – lenni, máshogy nem megy. És azok: Nicola Alaimo bariton lenyűgöz Falstaff szerepében – emberi, humoros, esendőségében és gőgösségében is hiteles. Eva Mei bájos és rokonszenvet ébresztő Alice. A már említett Xabier Anduaga énekében a voce néha nazális, Yvonne Naef (Mistress Quickly) viszont mintha csak a szerepére született volna. Stuart Patterson (Bardolfo) és Giovanni Battista Parodi (Pistola) párosa igazi jelenség. A Fesztiválzenekar művészei pedig nem csak frenetikus elevenséggel zenéltek, hanem ragyogóan csúsztak-másztak és öltözködtek, szintúgy az Á la c'ARTe kórus tagjai.
Én meg a műsorfüzetből tudom meg, hogy van olyan, hogy „Fischer Iván Operatársulat”. Hát legyen is. Ha rajtam múlna, kapnának operaházat is, csak csinálják.
hírlevél
