Zenés színház

Fehér falak között

2011.01.27. 07:07
Ajánlom
Béres Attila Koldusopera-rendezése eltávolítja a nézőt a "kurvák és tolvajok" világától, de éppen csak annyira, hogy a kénkő szagából átadjon valamit.

Brecht olyan műfajokat használt fel drámáihoz, melyeknek élvezői nem a magas körökből kerültek ki. Ez betudható politikai elkötelezettségének is: mindegyik drámájából kiszól egy öntudatos kommunista, próbálja helyreigazítani a kizökkent világot, és biztosít mindenkit afelől, hogy az igazi rablók nem a mások zsebében megrakott buszon turkálók, hanem a bankigazgatók. Ez a védjeggyé vált elidegenítő effektus azonban meglehetősen problémás, ugyanis a könnyűműfaji szerzők célja alapvetően az volt, hogy a köznépet jól tartsák viccekkel, dalokkal, magvas mondanivalót, emelkedett jeleneteket nemigen tartalmazó, gyors fogyasztásra alkalmas zenés színpadi holmikkal. A köznép meg azonosult, hisz az utcán csellengő alakokat látott a színpadon, élvezte, hogy nem egy tőle idegen világba vezettetik be, hanem egy olyanba, amit ismer. Ám épp ezek az alantasnak titulált műfajok viselik el a legkevésbé a nézőt néző voltával szembesítő epizódokat.

A Beggar's Opera keletkezését Pope meséli el. Jonathan Swift 1716. augusztus 30-án azzal a kérdéssel kereste fel a Fürtrablás szerzőjét, hogy "széles jókedvre derülnél-e egy olyan remek kis darab láttán, melynek főhősei tolvajok és kurvák". Mindkettejük barátja volt a szövegkönyvet elkövető John Gay. A zenét jegyző Johann Pepusch felhasználta a broadside balladákat. A broadside jelent útszélit, de egylapost is. Sokszor használt, kis fecnikre nyomtatott vidám nótácskák voltak ezek a balladák, némelyik az "add ide a didit" színvonalán állt, de akadtak elmésebbek is. Népszerűek szerfölött, ismerte azokat a darabbal megcélzott köznép. Az 1732-es évadban meg is adta magát Covent Garden az ellenállhatatlan Beggar's Operának.

Brecht 1928-ban a Háromgarasos operát Gay művéből írta, ahhoz az elidegenítő effektusokat és a kommunista eszmék hatásáról tanúskodó monológokat tette hozzá. A zenének viszont Pepuschhoz már nincs köze; azt Kurt Weill jegyzi. Van tehát egy vulgáris darab, amelynek a lényege az, hogy a nem az operák magas röptéhez szokott szemek figyelmét is leköti. És ezt próbálta Brecht oly módon átültetni, hogy a néző észrevegye magát, mint ha arra akarta volna rádöbbenteni a jegyvásárlót, milyen erkölcstelen és gyalázatos, hogy e művet is élvezi.

A Budapesti Operettszínház előadását rendező Béres Attilát is mintha kissé bosszantották volna Brecht effektusai, és azért, hogy azoknak az élét elvegye - vagyis a néző csak szórakozzon, és ne szembesüljön azzal, ha szórakozik e művön, milyen hitvány is - egy, a távolságot a látottak és a néző között azonnal létrehozó effektussal él: úgy kezdi Brecht és Weill darabját, mintha az film lenne. Egy nagy vásznat látunk, azon fut a főcím, megjelenik rajta a szereplők neve. A vászon előtt egy lokálénekesnő, lakkcsizmában, vörös mátrix-bőrkabátban, szénszálas mikrofon előtt adja elő a Bicska Maxiról szóló Cápa-dalt, s Peller Anna rögvest bizonyítja a dallal, hogy az Operettszínház művészei bizony megállják a helyüket komolyabb művekben is. Nem karcosan énekelte e dalt, mint mondjuk P. J. Harvey, nem olyan félrészegen, dünnyögve, mint Brecht, hanem lassan fokozva a tempót, a dalból valódi balladát formálva. Miközben mögötte kinyílik a vászon, és egy ferde, tévéképernyőt idéző kivágásban, megjelenik a kissé megdöntött díszlet: csupa fehér falak, lőrésszerű ablakokkal, a háttérben egy vászonnal letakart falazat, a vásznon a cégnév, Peachum és Társa.

A kolduskirály lakosztályában fekete ernyőikkel, a fal dőlésszögéhez igazodva, megdőlve jelennek meg a színészek. Azt sugallja a díszlet, hogy e világban, a Koldusopera világában minden olyan, mintha kancsin, báván néznénk, semmi sincs a helyén, a tisztességes terek, a tisztességes emberek, az igyekvő polgárok, az erkölcsök kizárattak e ferde világból. E tér egyébként parafrázisa az első előadás terének, amelyet Hogarth képeiről is ismerhetünk: ott is egy nagy hodály a kolduskirály otthona, és vágóhíd Bicska Maxié.

Béres Attila Brecht elidegenítő effektusainak hatását igyekezett csökkenteni. A Barbara Songhoz kilép ugyan Jonathan Jeremiah Peachum lánya a színről, és egy magas bárszéken, szinte dizőzként, egy Nagymező utcai mulató bukott angyalkájaként adja elő. Szinetár Dóra - akinek ruhái mulatságosan túlhabzóra sikeredettek, mint ha minden színben egy tortából lépett volna ki - nemcsak jól énekel, pontosan, kifejezően, tisztán formálva, de hisztérikus kirobbanásaiban az is megmutatkozik, hogy ő valóban, szemben más a szemközti Operettből hozott sztárral, kiváló színész is. Az ő és az ellenlábasát, Maxi másik feleségét alakító Szendy Szilvia jelenetei, összeütközései a rendezés legszikrázóbb, legelevenebb, legjobb részei.

Balikó Tamás ha nem is a valaha volt legjobb Peachum, de hiteles, jól adja az agresszív koldusvezért, az életről, a megvesztegettek természetrajzáról sokat tudó cinikust. Az Ágyúdalban viszont Dolhai Attila és Szabó P. Szilveszter nem a barátság lényegét ragadták meg, hanem csupán azt ábrázolták, hogyan dalol a barátságról két jóbarát. A félmeztelenül felvezetett dalt energikusan énekelték, de nem mutatták meg, hol vannak annak dramaturgiai csúcspontjai.

Béres Attila nem kever a rendezésbe sem weimari németeket, sem kabarét, sem a régi London bűzeit. A jeleneteket megcímkézi, mindegyik kezdetén ott fut a koszos filmszalag. Eltávolítja a nézőt a kurvák és tolvajok világától, de éppen csak annyira, hogy a kénkő szagából átadjon valamit. Béresnek számos frenetikus ötlete van, vélhetően régóta rágta már e darabot, szinte minden jelenethez volt egy kis gegje, ennek - és nem a játszóknak - köszönhető, hogy az előadás egy pillanatra sem ül le.  A legnagyszerűbb ötlet: a cellában gubbasztó Maxiba mindkét hitvese áramot vezet. Polly kikapja ellenlábasa kezéből a bikázót, és ő is benyomja a hűtlenbe a kettőhúszat. Maxi megremeg, és ordít. Aztán a Polly és Lucy boxkesztyűt húznak, egy langaléta nő pedig behozza a táblát: első menet. Nagyon stilizált, nagyon mesterkélt jelenetek, mégis bizsergetően élőek.

A darab végén a fehérre mázolt pokol minden kárhozottja átvedlik, felveszi utcai szerkóját, előkerülnek a garbók, a farmerek. Mintha eladdig mindenki, és nem csak a színpadon, maszkot viselt volna. Brecht is valami ilyesmit akart: biztosítani bennünket arról, hogy álarcainktól csak úgy tudunk szabadulni, ha azokkal arcunkat is letépjük. Megmutatni, képtelenek vagyunk az őszinteségre, és ostobán hajbókolunk a hatalom előtt. Az Operett dicsérhető és látványos előadásából azok a színészek emelkedtek ki, akik nem akartak látványosan játszani, akik önmagukat vállalták a szereppel. Ha a darab végén a falak felegyenesednek, az kijózanítóbb lett volna minden elidegenítő effektusnál.

2011. január 19. 19:00 - Thália Színház, a Budapesti Operettszínház előadása

Kurt Weill-Bertolt Brecht: Koldusopera

Fordító: Blum Tamás

Rendező: Béres Attila

Koreográfus: Tihanyi Ákos

Jelmeztervező: Túri Erzsébet

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Díszlettervező: Horesnyi Balázs

Peachum: Balikó Tamás

Peachumné: Siménfalvy Ágota

Bicska Maxi: Dolhai Attila

Polly Peachum: Szinetár Dóra

Tigris Brown: Szabó P. Szilveszter

Kocsma Jenny: Peller Anna

Lucy: Szendy Szilvi

Smith: Csuha Lajos

Filch: Balogh Bodor Attila

Kimball tiszteletes: Kocsis Tamás

L. Mátyás: Petridisz Hrisztosz

H. Jakab: Szabó Dávid

F. Róbert: Bálint Ádám

Sz. Walter: Szerényi László

Ede: Pálfalvy Attila

Jimmy: Aczél Gergő

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

„Igazi Angyal volt” – Emlékezések Kurtág Mártára

Fischer Iván és Keller András a Slipped Disc hasábjain búcsúztak a múlt héten elhunyt zongoraművésznőtől, Kurtág György alkotótársától.
Vizuál

Rekordok dőltek a Virág Judit Galéria árverésén

Kádár Béla Concertina című festménye 110, valamint Schönberger Armand Abszintivók című festménye 85 millió forintos eladási árával életműrekordot döntött a Virág Judit Galéria őszi árverésén.
Klasszikus

Ilyen érzés volt egyetlen európaiként hallgatni a Concerto Budapest koncertjét Kínában

Szürreális és tanulságos élmény volt, de emlékezetes volt az este Fucsouban a zenekar azon tagjai számára is, akik a koncert előtt egy vörös szőnyegen sétáltak Jackie Chan-nel.
Klasszikus

Hangverseny Kocsis Zoltán emlékére

Maurice Ravel, Frédéric Chopin és Kovács Zoltán egy-egy művével emlékeznek Kocsis Zoltán zongoraművészre, karmesterre és zeneszerzőre halála évfordulóján a Nemzeti Filharmonikusok.
Klasszikus

Íme a februári Beethoven-maraton teljes programja!

Forradalmi, látnoki, zseni – a klasszikus zene örök csillagát, Ludwig van Beethovent ünneplik a Müpa, a BFZ és a magyar zenei élet legmeghatározóbb muzsikusai 2020. február 2-án, a zeneszerző születésének 250. évfordulóján. Az igazi fanatikusok 11 órán át hallgathatják a zeneszerző-óriás műveit.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Zenés színház interjú

A ruha is teszi az embert – így öltözködjünk az Operába

Az Opera a zene szentélye, ahová nem mindegy, milyen lélekkel és milyen külsőségek szerint lépünk be. Az Opera Magazin új rovatában az öltözködés és az illem szigorú és szelíd szabályainak sűrűjében segít eligazodni. Schiffer Miklóst kérdeztük.
Zenés színház ajánló

Ilyen már rég volt: operettet mutat be a Víg

Október 26-án, szombaton tartja a Vígszínház a Mágnás Miska premierjét Eszenyi Enikő rendezésében. Utoljára húsz éve tűztek műsorra operettet.
Zenés színház videó

Gyerekek adják elő az István, a királyt

Elindult az „István, a király iskolába megy” program. A legendás rockopera emblematikus főszereplői – Varga Miklós, Vikidál Gyula, Feke Pál, Vadkerti Imre – kisfilmben biztatnak jelentkezésre.
Zenés színház interjú

A punktól az opera felé – Kérdések és válaszok az operajátszásról

Új sorozat indult az Opera Magazinban, amelyben a színházi szakma képviselői beszélnek arról, szerintük hogyan érdemes operát játszani, mitől jó egy előadás, valamint mivel lehet megszólítani a fiatalokat és megtartani az idősebbeket. Az első részben Kiss Eszter Veronika és Fáy Miklós kritikusokat kérdezték.
Zenés színház ajánló

A János vitéz az Operettszínházban – negyven év után

Kacsóh Pongrác daljátéka, a János vitéz novemberben tér vissza a Budapesti Operettszínház színpadára. Szeptember 30-án sajtónyilvános olvasópróbával vette kezdetét a munka, ahol számos érdekesség kiderült az előadásról és az alkotógárdáról.