Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2022. nyári számában jelent meg.
A pályája elején sok időt töltött külföldön egy-egy fellépés, verseny- vagy fesztiválszereplés miatt. Hogyan élte meg ezt az időszakot ön és a családja?
Ma már igyekszem minél többet otthon lenni a szeretteimmel, de a karrierem kezdeti éveiben még sokkal közelebb állt hozzám ez a fajta vándorélet. A családtagjaim szoktak azon viccelődni, hogy ha délelőtt szóltak nekem, hogy délután Párizsba kell utaznom, akkor öt perc alatt be tudtam csomagolni két hétre. A sok távollétnek az a titka, hogy meg kell tudni őrizni magunkban az állandóságot. Ez egyfajta belső erő, nyugalom, ami ha megvan, akkor tulajdonképpen mindegy, hogy hol van az ember.
Mindig meg tudja őrizni a nyugalmát?
Ez érdekes dolog, mivel habár kiegyensúlyozott embernek tűnök, aki szeret a saját nyugalmában létezni, mégis jelen van bennem a víz mellett a tűz is, és ahol ez a kettő összekeveredik, ott bizony lehetnek fortyanások.
Nem mindig látszik kívülről, de azért belül nekem is megvannak a szélsőségeim.
Mivel tud leginkább kikapcsolódni, feltöltődni?
Elsősorban a természettel: kimenni a zöldbe, jógázni vagy aktívan sportolni, többször átúsztam már a Balatont, a nagyfiammal pedig egy időben eljártunk street workout edzésekre. A mozgás nagyon fontos, mert ehhez a hivatáshoz jó fizikumra van szükség. A másik állandó elfoglaltságom jelenleg, hogy próbálok minél több időt tölteni a kétéves kisfiammal, ami nagy örömet ad.
Kovács István (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Talán a már említett nyugodt természete is fontos szerepet játszott abban, hogy az orvosi karon önt választották meg a diákok az év tanárának. Mi lehetett a titka ennek a jó kapcsolatnak?
Ehhez köze lehetett az előadó-művészetnek, ugyanis nem mindegy, hogyan adjuk át az ismereteket. A másik tényező, hogy nemcsak a tananyagra igyekeztem fókuszálni, hanem az orvossá válás folyamatára is, tehát az emberi aspektusra, amiről máshol nem sok szó esett, pedig egy rendkívül megterhelő lelki folyamat.
Ezek szerint az előadó-művészi vénája jó szolgálatot tett önnek az egyetemi katedrán. Van olyan orvosi tudás vagy készség, aminek az énekesi pályán tudja hasznát venni?
Most mondhatnám, hogy az anatómiai ismereteknek az énektanulásban, de ez nem igaz. Talán segít tudatosabban használni a testet, de az éneklés megmarad annak a titokzatos, érzetekre épülő mesterségnek, amihez nem sokat tesz hozzá ez a tudás.
Az orvosi egyetem inkább egyfajta világlátást, szélesebb spektrumot adott, ami által jobban tudom analizálni a színpadi figurákat,
megvizsgálom a személyiségüket és kapcsolódási pontokat keresek saját magammal. Ez mindig nagyon izgalmas alkotófolyamat!
Az egyetemi előadóteremben állandó visszajelzést kap a hallgatóktól. A színpadon, előadás közben is létrejöhet ez a kapcsolódás a nézők és a művészek között?
Az előadás alatt nem látjuk a nézők arcát, de érezni lehet a jelenlétüket. Ahogy a tanítás vagy a gyógyítás, úgy a művészet is az adásról szól, és ebből a szempontból nincs nagy különbség az orvosi hivatás és az előadóművészi pálya között. Mindkettő az emberek „fölemeléséről” szól, az aktuális állapotuk javításáról és a megnyitásukról egy élményteli pillanat számára. Az orvos ezt testi szinten teszi, míg a művészet a lélekre képes hatni.
Kovács István (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
A szeretteink jelenlétét talán még erősebben érezzük, ön hogyan éli meg, amikor tudja, hogy családtag ül a nézőtéren?
A feleségem, Kun Ágnes Anna, szintén operaénekes, ezért rengeteget tud nekem segíteni még a bemutató előtt, ha meghallgat, és jelzi a kottában az észrevételeit, mivel én nem hallom magam kívülről. A két nagyobbik gyerekem már a saját felnőtt életét éli, ezért mindig nagy öröm, ha el tudnak jönni megnézni egy-egy fellépésemet. Persze, az ember néha kicsit izgul, mert igyekszik magát tartani egy bizonyos színvonalhoz, de ilyenkor is elsősorban magamnak szeretnék inkább megfelelni, ami levesz némi súlyt a vállamról.
Ezek szerint sikerült átadniuk a zene és az opera szeretetét az idősebb gyerekeinek?
Annyit mindenképpen elértünk a zenetanítással, hogy némiképp „bennfentesként”, nagyobb biztonsággal tudnak beülni egy-egy koncertre vagy előadásra. Mindkét idősebb gyerekem tanult hangszeren játszani, a fiam csellózott, a lányom pedig zongorázott és énekelt is, de egyikük sem lépett művészi pályára.
Amikor a fiamtól tizenéves korában megkérdezték, szeretne-e ő is énekelni, ahogy az édesapja, azt válaszolta, nem, mert ő rendes családi életre vágyik (nevet).
A koronavírus-járvány egy pontján magára vette a fehér köpenyt, és segítette a sürgősségi ellátást a háziorvosi ügyeletben. Újra felébredt önben valami az egykori hivatásból?
Úgy éreztem akkor, hogy ezzel tudnék a legtöbbet segíteni. Egy különleges ajándékként éltem meg a lehetőséget, hogy ilyen módon élesben is gyakorolhattam a gyógyítást, hiszen én egykor tényleg lelkiismeretesen végigcsináltam az orvosi egyetemet, és komolyan készültem erre a pályára, ami máig eszembe jut, amikor belépek egy kórházba. De közben úgy érzem, nagyon jó, hogy így alakult, mert azt nem tudtam volna elviselni, ha nem adok esélyt az énekesi karriernek. Sokkal rosszabb lenne ma úgy elmenni az Operaházba, ha azt érzném, hogy én is állhatnék ott a színpadon, de nem volt bátorságom meglépni.
Hogy éli meg újra birtokba venni az OPERA épületét közel öt év után?
Az Operaház sok szempontból egy csoda, mindig is kultikus hely volt számomra, aminek kisugárzása, magnetikus hatása van. Itt mindenki gyógyul, az is, aki a színpadon van és az is, aki a nézőtéren.
hírlevél
