Bretz Gábor (Fotó/Forrás: Emmer László / Magyar Állami Operaház)

Bár a stream előadások nem adják vissza tökéletesen egy élő opera-előadás élményét, február végi beszélgetésünk idején ez az egyetlen lehetőség, hogy a nézők friss operaélményhez jussanak. Előadói oldalról hogyan fest egy ilyen produkcióra való felkészülés és milyen maga az előadás?

Fellépőként ugyanúgy készülünk egy-egy ilyen estére, mintha nézők előtt játszanánk, és a színpadon sem spórolunk az erőnkkel. Természetesen a kamerák közelebbi képei a finomabb mimikát és a gesztusok árnyalatait is képesek megmutatni. Amit nem lehet megszokni, az a teljes csöndben zajló tapsrend. A Don Carlos premierjének végén a szólistákkal, az alkotókkal, a kórussal és az árokban a zenekarral egy sötét teremnek hajlongtunk. Már nyáron is volt részem ilyen típusú stream előadásban, és bár tudom, hogy az autósmozi keretében rendezett produkciót követően a gépkocsikban ülők tetszésnyilvánításként dudáltak, és olvastam a Don Carlos után is a közösségi médiában a kedves nézői kommenteket, ez hozzám csak később jut el.

II. Fülöppel többször volt már dolga: 2008-ban Milánóban Ferruccio Furlanetto és Matti Salminen covereként megtanulta a szerepet, de végül nem kellett beugrania, 2015-ben Hamburgban azonban színpadra állhatott vele. Ez a bő évtized és a különböző rendezések hogyan segítik árnyalni ugyanazt a figurát, ugyanazt a szólamot?

Ha olyan kollégáktól halljuk a zenei anyagot, mint Furlanetto vagy Salminen, az mindenképp színesíti a saját előadásunkat. Ők egyébként mindketten teljesen máshogy közelítettek a feladathoz. Sokat hallgattam őket, beszélgettem velük, és számos dolgot leshettem el, amit továbbvihettem. A Don Carlosnak is több változata van: Verdi franciául írta az eredetit, mi, Budapesten a fontainebleau-i előtörténettel bővített, modenai verziót játszottuk. Ez a jelenet a végleges, négy felvonásos variánsban nincs benne. A francia eredetiben Posa márki halála után szerepel egy kórussal kiegészített duett is, II. Fülöpé és Don Carlosé, melynek zenei anyagát a zeneszerző átemelte a Requiemjébe, a Lacrimosa tételbe. Hogy még bonyolultabb legyen, ezeket a verziókat vegyíteni is szokták, így bár a váz ugyanaz, zeneileg sok módosítás lehetséges, a karakterábrázoláshoz pedig minden egyes rendező hozzátesz valamit. Frank Hilbrich például intenzitást és logikát.

Nyáron az Opera produkciójában, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Carmenben lép színre Escamillóként, ez a szerep 2008 óta megtalálható a repertoárján. Ilyen ismerős figura esetében mikor kell elkezdenie a felfrissítést?

A bikaviador szólamát álmomból felkeltve is el tudnám énekelni. Viszont, ha a teljes verzióban megy az előadás, akkor lassan elő kell vennem a kottáimat. A Don José–Escamillo duettet szokták meghúzni a rendezői, karmesteri koncepciótól függően. Így énekeltem a New York-i Metropolitanben, Münchenben, és a londoni Covent Gardenben is. A teljes változathoz csak a milánói Scalában volt szerencsém, pedig meggyőzőbb számomra, ha Escamillo és Don José többször összecsapnak, és csak a második viadalban – valamilyen fondorlattal vagy egy apró hibát kihasználva – kerekedik felül Don José. Elmaszatolt, ha a granadai győztest egy dezertőr katona csupán nyolc ütem alatt vállra fekteti.

MaszkaBál – Bretz Gábor operaestje 2020. december 19-én (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A világ nagy operaszínpadain rutinosan mozgó művészként hogyan lakja be az új, alternatív helyszíneket? Tavaly decemberben például az Eiffel Műhelyházban adott operaestet, a Hevesi Sándor háziszínpadon, a MaszkaBál sorozat részeként.

Ez is egy olyan élmény volt, amit először tapasztaltam meg. Egy stúdiónak berendezett helyen énekeltem egy mikrofonba, miközben a háttérben az áriákhoz kapcsolódó képeket vetítettek. A nézőtér szintén üres és sötét volt, de a közvetítést készítő kollégák azért ott ültek. Fel kell találni magunkat: meg kell szokni a termet, az akusztikát, a légkondícionálót, a levegő szárazságát, meg kell keresni az ideális testtartást, fejpozíciót.

Bretz Gábor (II. Fülöp) és Gál Erika (Eboli hercegnő) a Don Carlos-ban (Fotó/Forrás: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)

Egy korábbi interjújában említette, hogy a tanítás során a megfoghatatlant próbálják rendszerbe foglalni és átadni. A Zeneakadémia adjunktusaként körül tudná írni mindezt pontosabban, hiszen az énektechnikák, -iskolák, előadói hagyományok és a zene szabályai ismertek.

Valóban, de úgy, mint a kétszer kettőt nem lehet elmagyarázni a növendéknek azt, hogy pozícióban énekeljen, hogy testben legyen a hang, hogy támasszon. Ezek érzések, amik gyakorlással alakulnak ki. Abban mindenki egyetért, hogy megszólalás előtt nagy levegőt kell venni, de amikor elindul a frázis, akkor vajon mire gondoljunk, gondoljunk-e egyáltalán bármire?

Másrészt, ha a jó pap holtig tanul, akkor a jó operaénekes is. Kollégáktól, nagy elődöktől, mindenkitől el lehet lesni valamit. A jó tanárok általában ugyanazt mondják, csak más szavakkal. A tudás és az érzések átadásának módja nagyon lényeges, de mindez nem egzakt, inkább elvont tudomány.

Ha egy jótündértől kívánhatna, kivel lépne most kapcsolatba, hogy csiszoljon a tudásán?

Cesare Siepi és Boris Christoff lenne a választottam, mert velük sokat tudnék beszélgetni mind a technikáról, mind a szerepek megformálásáról. Egy olasz barátom szerint Christoff formálta meg legérdekesebben II. Fülöp karakterét, bár sokan úgy vélik, túl oroszosan énekelte. Erről megkérdezném azért az ő véleményét is. És ha kívánhatnék még egyet, szeretném, ha vége lenne a világjárványnak, mert megtelt már a naptáram a vírushelyzet miatt elhalasztott koncertekkel, előadásokkal, és van egy hosszú listám is a még el nem énekelt szerepeimről, amikben már nagyon jó lenne megmutatni magam a közönségnek.

Fejléckép: Bretz Gábor (fotó: Emmer László / Magyar Állami Operaház)