Hétéves korod óta zongorázol. Hogyan jött az életedbe az éneklés?

Van egy családi anekdota rólam, miszerint hároméves koromig csak a zene hatására nyugodtam meg. Valóban, mióta az eszemet tudom, énekes szerettem volna lenni, még a plüssállataimmal is úgy játszottam otthon, hogy előadásokat rendeztem a szobámban. Egyedül azt nem tudtam, hogy milyen irányba szeretnék elindulni. Aztán az általános iskola mellett elkezdtem magánúton zongorázni és színjátszó körbe járni, ekkor már nagyon komolyan vettem, és a gimnázium alatt meggyőztem a szüleimet, hogy felvételizhessek a váci konzervatóriumba. Fel is vettek ének szakra, így a zongora mellett énekeltem, illetve egy kis ideig hárfáztam is, majd az érettségi után egy évvel kimentem Hollandiába.

Miért éppen Hollandiára esett a választásod?

Már tinédzser koromtól kezdve bennem volt, hogy szeretnék külföldön tanulni, és mivel az akkori párom beszélte a nyelvet, és ő is szívesen kiment volna, így együtt utaztunk.

Nagyjából öt évet voltál kint, megtanultad a nyelvet?

Angolul jól beszélek, de hollandul nem igazán. Amikor kint éltem, akkor nagyon sokat értettem, illetve valamennyire megtanultam, de mivel rengeteg dolog volt, ami angolul zajlott – például az oktatás is –, ezért nem volt rá szükségem.

Jelenet az Anne Frank naplójából (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Az oktatás mennyiben különbözik attól, mint amit Magyarországon tapasztaltál?

A kinti oktatás eléggé nyelvorientált, két-három évig tanultunk olaszul, németül, franciául, de még az énekelt angolt is, illetve nagyon ügyelnek az előadóművészek lelki egyensúlyának megtalálására. A zenei oktatás is teljesen más típusú, például sokkal kevesebb korrepetíciónk, illetve énekóránk volt, mint itthon, cserébe viszont

Teljesen más az ottani kulturális közeg, mint a magyar. A zenéhez is másképp viszonyulnak?

Hollandiában nem létezik az a fajta több száz évre visszatekintő vokális zenei kultúra, mint Magyarországon, inkább a barokk és a kortárs zene virágzik. A nagy énekeseik viszont az általuk képviselt terület mesterei. Ők jellemzően nem tanítanak, az iskolában hasonló szakmai szinten álló tanáregyéniségek adják át a szakma fortélyait. Az ebből fakadó különbségeket, amikor kint tanul az ember, nem feltétlenül érzi, én is csak akkor láttam, amikor visszajöttem Magyarországra. Mégis azt gondolom, hogy fontos volt, hogy kimenjek és megtapasztaljam a kinti életet.

Hollandiából pedig eljutottál New Yorkba.

Igen, ez egy koprodukció volt a New York-i Juilliard és a mi iskolánk között. Két turné zajlott: egy amerikai, valamint egy holland Ton Koopmannal, a barokk zene egyik mesterével. Két hetet töltöttünk New Yorkban, ott próbáltuk be a darabot, illetve adtunk két koncertet ott és Bostonban, ami óriási élmény volt. Hollandiában is több helyen felléptünk, akkor az amerikai diákok jöttek Hágába.

Egy nemzetközi karrier kapujában miért döntöttél úgy, hogy mégis hazajössz?

Hollandiában nagyon nagy különbség van a között, hogy diák az ember, vagy már végzett és dolgozna. A különböző együttesek, intézmények és alapítványok támogatást kapnak az államtól, ha diákokat foglalkoztatnak, és minden projektnek tanulmányi célzata van. Ha viszont kikerül az ember az iskolából, akkor hirtelen keletkezik egy szakadék, ugyanis hiába van egy együttes megelégedve valakinek a munkájával, a támogatás miatt diákokat fog foglalkoztatni helyette. Kint leginkább egy kórus tagjaként tudtam volna elhelyezkedni – hiszen számos nagynevű kar működik az országban –, azonban

Erre itthon több lehetőségem van, már csak azért is, mert a klasszikus éneklés kultúrája jóval nagyobb múltra tekint vissza.

Az fel sem merült, hogy inkább a színészet irányába mozdulj?

Úgy gondolom, hogy a 21. században az operaénekesnek is magas szintű színészi munkát kell végeznie. Hollandiában az alapképzésen rengeteg színészkurzusom volt, illetve amellett, hogy az éneklésre helyeztem a hangsúlyt, különórákat is vettem Amszterdamban Dezső Virágnál, aki fantasztikus magyar fizikai színész tanár, de Rotterdamba is átjártam.

Itthon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanulsz, mellette pedig magánéneket is tanítasz.

Hollandiában tanári diplomát is szereztem, tehát énekművész-tanári végzettségem van. Mindkét terület nagyon közel áll hozzám, ha tanítok, akkor száz százalékosan arra koncentrálok. Viszont elsődlegesen énekelni szeretnék és színpadon lenni. A Zeneakadémián mesterképzésen tanulok, oratórium szakon kezdtem, egy év után mentem át opera szakra, ahol most fogok végezni, Kiss-B. Atilla a mesterem.

Itt talált meg a lehetőség, hogy Anne Frankot énekelj az Operettszínházban?

Kiss-B. Atilla már a közös munkánk alatt meglátta bennem a potenciált, úgy gondolta, hogy zeneileg, vokálisan és színészileg is megfelelnék egy ilyen nagyon komplex darab kihívásainak. Végül az egyik tanszéki koncertünk után felkérést kaptam a szerepre.

Jelenet az Anne Frank naplójából (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Az operákra jellemző egyfajta monumentalitás – nagy tér, látványos, grandiózus díszletek, sok szereplőt mozgató jelenetek –, Az Anne Franknál viszont egy mono-operáról van szó, ahol egyedül vagy a színen, ráadásul a Raktárszínház egy rendkívül kicsi, intim tér.

Minél hosszabb ideje próbáltunk, annál inkább megértettem a darab jelentőségét és súlyát. Amikor megkaptam a felkérést, nagyon boldog és izgatott voltam, rögtön kézbe vettem a naplót is. Ráadásul a hollandiai kötődésem miatt külön örültem, az első nagy szerep, ami itthon megtalál, kapcsolódik ehhez.

A darabot a ’60-as években írta Grigori Frid, így van egy kortárs beütése is, amit nagyon szeretek. Egy igazi összművészeti alkotás, amiben az ének, a zenekar és a rendezés egymást erősítik.

Egy mono-opera esetében mennyire tudsz belefolyni az alkotófolyamatba, a jelenetek kialakításába?

Hatalmas élmény volt Rátóti Zoltánnal (az előadás rendezője – a szerk.) együtt dolgozni, mert tényleg egy közös munkává tudott válni a próbafolyamat. Ajánlott valamit, amit kipróbáltam, és ha nem esett jól, akkor volt rá lehetőség, hogy megnézzük máshogy. Rengeteget improvizáltunk és kerestük, hogy hogyan lehet megjeleníteni ezt a kislányt, valamint az egész mozgásvilágot.

Mi az, amit Anne Frankból meg szerettetek volna mutatni?

Amikor kimondjuk Anne nevét, akkor a tragédia miatt az emberek általában elkezdik sajnálni, pedig a naplójából egy egészen más oldalát is megismerhetjük. Amikor elkezdett írni, még a körülményekhez képest átlagos életet élt, a terror eseményei csak fokozatosan jutottak el hozzá. Mi is ebből a nézőpontból közelítjük meg a történetet. Ebben az előadásban az a jó, hogy annak ellenére, hogy tudjuk a végét, mégis drukkol neki a néző.

Nem akartuk szándékoltan nyomasztóra csinálni az előadást, mert ez sokkal inkább szól a reményről, a természet szeretetéről és a hitről, valamint arról az abszurd helyzetről, hogy be vagy zárva négy fal közé, de mégis tudsz örülni olyan apróságoknak, hogy besüt egy fénysugár a réseken át. Közben pedig rendkívül könnyű belesüppedni a rossz dolgokba és félelmekbe. Ezt az érzést most, a járvány idején mi is tapasztaljuk.

Máshogy játszottad most, amikor újra elővettétek?

Igen, nagyon nagy különbséget érzek a bemutatóhoz képest. Az elmúlt évben rengeteg dolog történt az én életemben is, ezért máshogy élek meg bizonyos helyzeteket.

Yacov Hadas-Handelsman, Izrael budapesti nagykövete is megnézte anno a premiert, és akkor azt mondta: „Tartozunk ezzel mindazoknak, akik életüket vesztették a holokauszt idején, tartozunk ezzel a saját generációnknak és gyermekeinknek, azért, hogy ehhez hasonló dolog soha többé ne történhessen!” Volt bennetek emlékállítási szándék?

Nehéz ehhez a témához úgy nyúlni, hogy ne váljon azzá, de tudatosan nem akartunk ilyen mondanivalót adni neki. Zoli hihetetlenül jó érzékkel tálalta a történetet, hogy ne billenjen semerre a mérleg. Anne ugyanolyan lány volt, mint mi.

Az előadás során gyakorlatilag végig a színpadon vagy, hangilag mennyire megterhelő egy ilyen intenzív jelenlét?

Jelenet az Anne Frank naplójából (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Nagy kihívás, hiszen valóban gyakorlatilag egy órán keresztül énekelek. Alapvetően drámai koloratúrszoprán vagyok, és

Hatalmas ugrások vannak benne, folyamatos váltásokkal. Hol énekelek vagy énekbeszédet használok, hol ténylegesen beszélek, de még ott is a suttogástól a kiabálásig széles a skála. A zeneszerző rengeteget bíz az énekesre, ezért egy csomó helyen megvan az a szabadságom, hogy úgy csináljam, ahogy gondolom. Emellett nincs lehetőségem arra, hogy például igyak, ezekre a helyzetekre a próbaidőszak alatt folyamatosan treníroznom kellett magam.

Most zárva vannak a színházak, az előadást felvettétek és online látható. Mitől tud egy kortárs mono-opera vonzóvá válni az emberek számára?

Maga a történet is vonzó, de érdekes a díszlet, a tér, mellette különböző vetítésekkel dolgozunk. A zenekart végig látjuk a színpadon, és én is folyamatosan jelen vagyok, mindig történik valami. Ez a mozgalmasság leköti az ember figyelmét, az iskolás korosztálytól egészen az idősebbekig. Ráadásul a zene is illeszkedik ahhoz a korhoz, amit megmutatunk, passzol a szöveghez, és bár nem feltétlenül dúdolgatjuk hazafele menet az utcán, nincs is meg az a fajta elvontsága, mint egy olyan operának, ahol az énekes egyszerűen kiáll egy áriával – természetesen az is csodálatos, de ez más jellegű darab.

Változtattatok valamin a felvételkor?

Apróbb technikai módosításokat végeztünk csak a jobb kameraszögek miatt, de nagyon élveztem a felvételt, mert gördülékenyen és gyorsan ment. Hat kamerával rögzítettük, délelőtt volt egy kamerapróba, akkor zongorával mentünk végig a darabon, délután pedig már zenekarral vettük. Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy mennyi mindent máshogy csináltam közben, mint amikor a nézők is bent ülnek. Hiszen az előadás alatt rengeteg energiát kiadok magamból, amit azonnal vissza is kapok, és most ez a visszacsatolás a zárt ajtók miatt nem valósulhat meg.

Mi lesz az előadás sorsa a stream után?

Még nem tudjuk, hogy mikor lehet nyitni, de az Anne Frank bekerült a Déryné Programba, úgyhogy reményeink szerint, amikor újra megnyílik a világ, akkor tudunk vele utazni. Külföldről már vannak érdeklődők a produkcióra.

Jelenet az Anne Frank naplójából (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Ha kinyitnak a színházak, tud majd egymás mellett élni a stream és az élő színház?

Most még nem biztos, hogy látjuk, hogy a jó minőségben felvett előadások mekkora értéket képviselnek, de lehetséges, hogy a jövőben máshogy nézünk majd erre az időszakra. Egészen biztosan vannak olyanok, akik szeretik ezt az online formát, és úgy érzik, hogy olyan, mintha színházba járnának, és a későbbiekben is szívesebben „ülnek be” egy ilyen előadásra. De én nem hiszem, hogy a stream be tudja tölteni az élő színház szerepét, mint ahogyan egy CD sem pótolja a koncertélményt. Viszont be tud szippantani, és ezt a hatást egy jól felvett előadás is el tudja érni.

Májusban pedig új feladatok várnak rád, hiszen az Operaházban is bemutatkozol.

Még nem kezdtük el próbálni, de ha a helyzet megengedi, bemutatjuk a Figaro³-t. Ez Beaumarchais Figaro-trilógiája egy egész estés operába sűrítve. Én a trilógia harmadik darabjában – Darius Milhaud A bűnös anya című művében – játszom majd Florentine-t. Mellette készülök az operavizsgámra is a Zeneakadémián, az Eiffel Műhelyházban játsszuk majd a Csipkerózsikát. De addig is itt az Anne Frank stream, valamint a Marica grófnő, amelyben Manját játszom. Nagyon örülök neki, hogy elkészültek ezek a felvételek, mert végre én is megnézhetem, ami a színpadon történik. Igaz, hogy szuperkritikus vagyok magammal szemben, de már nagyon várom.

Fejléckép: jelenet az előadásból (fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Támogatott tartalom.