A denevér szinopszisa
Eisenstein bécsi polgár épp nyolcnapos börtönbüntetését készül megkezdeni. Előtte azonban régi barátja, Dr. Falke keresi föl, és meginvitálja Orlovsky herceg báljába, mondván, megbeszélte Frank fogházigazgatóval, hogy elég lesz másnap elfoglalnia a celláját. Eisenstein nem tudja, hogy Falke régi sérelmet dédelget, egy jelmezbálon denevérként jelent meg, ám túl sokat ivott, elaludt, Eisenstein pedig kicipelte a szabadba. Másnap mindenki jót mulatott az ébredező bőregéren. Most viszont ő akarja rászedni barátját.
Miután Eisenstein távozik – színleg a börtönbe, valójában a bálba – feleségét, Rosalindát felkeresi régi udvarlója, Alfred. Az egykori szerelmesek jól mulatnak, mikor megérkezik a fogházigazgató, hogy Eisensteint a börtönbe kísérje. A kompromittáló jelenet miatt Alfrednak el kell játszania a férjet, így távozik az őrökkel. Falke Rosalindát is ráveszi, hogy álruhában eljöjjön a bálba.
A mulatságban mindenkit lenyűgöz a magyar grófnénak öltözött, álarcos Rosalinda, saját férje is udvarolni kezd neki. Az asszony azonban kicselezi, és megszerzi a férfi féltett kincsét, a zenélő óráját, amellyel a nőket szokta szédíteni. Amikor azonban elérkezik a reggel, mindenkinek mennie kell a dolgára. A szereplők legközelebb a börtönben találkoznak, ahol Eisenstein meg akarja kezdeni büntetését, ám ehelyett felesége hódolóját találja a cellájában. Végül megérkeznek a mulatozók, és Falke bevallja, az egész az ő tréfája volt. Eisenstein elhiszi, hogy az Alfred-affér is csak a cselvetés része, és a házaspár kibékül.
„A rendező egy kicsit összekuszálja az idősíkokat” – jegyzi meg I. Ferenc József császár az első felvonásban, aki saját szavai szerint afféle békakirályként félreállítva követi már csak, mi lett egykori birodalma sorsa. Valóban béka – németül Frosch – olyan értelemben, hogy ő alakítja A denevér kedvelt komikus börtönőrét, aki épp ezt a nevet viseli. Ám Stefan Herheim, a MusikTheater an der Wien igazgatójának produkciója nem csupán ebben a kérdésben nyúl radikálisan a darabhoz, rögtön az előadás elején nem a nyitány, hanem Beethoven Fideliójának második felvonása indul el (a darab első változatát szintén e falak között játszották először), és az Alfredot éneklő David Fischer belekezd Florestan áriájába, mígnem a felséges börtönőr lepisszegi. További valós történelmi alakok is megjelennek a színen, ahogyan a rendezőtől már megszokhattuk, feltűnik a zeneszerző, ifjabb Johann Strauss – mindjárt hatszor is, táncművészek megformálásában.
A legsokkolóbb szereplő azonban Dr. Falke, a bosszúra készülő barát, aki a produkcióban Adolf Hitler alakjában jelenik meg. A teremben érezhetően megfagy a levegő, mikor színre lép, az addig igen mulatságos jelenetek után hirtelen radikálisan megváltozott a hangulat. Pedig már sejthettük, milyen közegben játszódnak az események, a nyitány alatt ugyanis a darab végét – Eisenstein leleplezését – és az azt követő eseményeket láthattuk, amikor náci tisztek hurcolják el a férfit és feleségét. A bariton Leon Košavić alakítása egészen hátborzongató volt, a művész – akit a színház korábbi produkciója, a Kublai kán egyik legjobb énekeseként méltattunk –
mimikája és gesztusai a legkisebb részletekben is a tömegpusztító diktátort idézték.
Ideges rángásai, egész lényének groteszk volta az előadás kulcsmotívuma lett, mindvégig azt éreztette, hogy egy látszólag boldog, kisszerű problémákkal vesződő világ fölött sötét felhők gyülekeznek.
Leon Košavić mint Dr. Falke és Thomas Blondelle mint Eisenstein (Fotó/Forrás: Karl Forster / MusikTheater an der Wien)
A produkció középpontjában A denevér színhelyéül és hátteréül szolgáló Osztrák–Magyar Monarchia története és utóélete állt. Lényegében azt a közismert történelmi tendenciát mutatta be, miszerint az államalakulat csak elfedte a nemzetiségek közötti konfliktusokat, amelyek így továbbgyűrűzve végül a második világháború borzalmaihoz vezettek. A történteket Ferenc József értelmező, ám sohasem szájbarágós kommentjei kísérték, miközben a feszültségek időről időre szürreális formában öltöttek testet. Például amikor Rosalinda magyarul kiszólva „náci ribancnak” nevezi Adélt, amiért az egy disznófejjel állított haza az étteremből, hogy megzavarja az előadásban hangsúlyosan zsidóként megjelenő házaspárt, és így könnyebb legyen elszöknie a bálba. Hasonlóan látomásszerű jelenet, az előadás első részének legvége: a mulatság közben a színre lépő Johann Straussok egyszer csak szadomazo ruhát viselő, menetelő Hitler-hasonmásokká alakulnak, mely egyben arra a szintén közismert tényre is utal, hogy a diktátor rajongott a Keringőkirály muzsikájáért.
Az előadás igen szélsőséges érzelmi skálát jár be, bár Dr. Falke/Hitler fellépése belefojtja a nézőbe a nevetést, később is számos komikus jelenet tanúi lehetünk, még ha ekkor már nem is olyan felszabadult az örömünk.
Ferenc József nosztalgiája, halott felesége iránt fellángoló érzelmei pedig mulatságosból szívszorítóra fordulnak,
a kiváló osztrák színész, Alexander Strobele alakításának köszönhetően, aki képes olyan típusú vígjátéki karaktert megformálni, aki egyszerre vált ki nevetést és együttérzést. A produkció azonban nem vezeti végig a történelmi eseményeket, bár a nyitány betekintést enged a jövőbe, maga az előadás még a katasztrófa előtt véget ér. A börtönben a szinte minden előadás viccforrásaként feltűnő naptár (amelyben december 31. után bármi más következhet, csak január 1. nem) 1938. március 11-et mutat, az Anschluss előestéjét, de persze itt is van egy kis csavar, a következő oldalon ugyanis már 2025. október 18. áll, az előadás napja.
Alexander Strobele mint Ferenc József és a Johann Straussok (Fotó/Forrás: Karl Forster / MusikTheater an der Wien)
Ellenkezőjére fordul a darab vége is, míg az eredetiben Eisensteinnel járatják a bolondját, és hitetik el vele, hogy felesége igazából csak az ő rászedése miatt játszotta el, hogy hűtlen lett, itt Falkét neveti ki mindenki – cselszövőből a cselszövés áldozatává válik. Miután az örömteli finálé lezárult, és mindenki távozott a színről, a sötét színpadon a férfi egyedül marad, és vérfagyasztó hangon kezdi énekelni az első felvonás vidám bordalának részletét: „Glücklich ist, wer vergisst, / Was nicht mehr zu ändern ist!” Boldog az, aki el tudja felejteni, amit nem képes megváltoztatni. Mi már tudjuk, hogy a hosszan hurcolt sérelmek milyen borzalmakhoz vezethetnek.
Az előadás valamennyi közreműködőjét elsősorban az elképesztő rugalmasságáért illeti elismerés, hiszen a produkció minden szempontból igen messze állt attól, amit A denevértől megszokhattunk. A zenei betétek sorában a Fidelio csak egy volt a sokból, Sisi nevének említésére a róla szóló musicalből hangzott el részlet, Rosalinda és Alfred pedig az első felvonásban egész kis 19. századi operakörképet énekelt, miközben természetesen a további Strauss-tánczenék sem maradtak el. A karmester, Petr Popelka, aki tavaly épp a Theater an der Wien egyik produkciójának köszönhetően nyerte le a legjobb karmesternek járó osztrák zenés színházi díjat, nem csupán a különféle színpadi nyüzsgések közepette tartotta együtt a közreműködőket, de
ebben a stilisztikai sokszínűségben is biztos kézzel vezette őket keresztül.
Így a Bécsi Szimfonikusok által játszott muzsika minden részletben képes volt betölteni kulcsfontosságú dramaturgiai szerepét. Az Arnold Schönberg Kórusnak pedig immár sokadik alkalommal is kijár az elismerés elsőrangú zenés színházi produkciója miatt, a művészek olyan komplex produkcióra képesek, amelyre kevés operakórus – ráadásul ők papíron nem is számítanak annak.
Hulkar Sabirova mint Rosalinda/Sisi és Alexander Strobele mint Ferenc József (Fotó/Forrás: Karl Forster / MusikTheater an der Wien)
Az énekes közreműködők között igazi hangfenomént nem találni, de mindenki tisztességgel énekelt. A legnagyobb név közülük az Orlovszky herceg szerepében fellépő Jana Kurucová volt, aki ennek megfelelően szépen szóló mezzoszoprán hanggal, igényes szólamformálással és egyszerű, mégis hatásos színpadi jelenlétével járult hozzá az este erejéhez. A másik legjobb vokális produkció a már említett Leon Košavićhoz köthető, de kellemes volt hallgatni Eisenstein szerepében Thomas Blondelle-t is, habár neki nem jutott túl nagy kihívást okozó zenei rész. Nagy sikert aratott az Adél szerepében fellépő Alina Wunderlin, aki könnyed hangjával minden nyaktörő koloratúrával fölényesen birkózott meg. Bár akadtak kisebb megingásai, az Alfredot alakító David Fischer így is kulcsfontosságú feladatot vitt a vállán az előadásban, a számtalanféle zenei anyag megszólaltatásával. Jó csapatjátékos volt, és egy-egy frekventált pillanatban kicsillogott egyéniségével a Rosalindaként fellépő Hulkar Sabirova, és kedvesen bumfordi figurát hozott Krešimir Stražanac (Frank) is.
A Theater an der Wien új produkciója minden vonatkozásában szembenézett saját magával: a mű, a színház, az alkotófolyamat, a szerző, a kultúrkör és az egész nagy közép-európai történelem számos aspektusa terítékre került. Még Bécsben is ritka, hogy egy előadás ilyen szintű önreflexióval bírjon, de hát mi is lehetne illőbb mód arra, hogy megemlékezzenek az évfordulóról, mintsem számot vetni mindazzal, amit ez a kulturális érték, jelesül ifjabb Johann Strauss munkássága és konkrét műve magával hordoz? És ha igazából korábban is tudtuk már azt, amit az előadás napvilágra hozott, mégis megrendítő volt ilyen kendőzetlenül szembesülni vele.
Fejléckép: Hulkar Sabirova mint Rosalinda és Leon Košavić mint Dr. Falke (fotó/forrás: Karl Forster / MusikTheater an der Wien)
hírlevél
