15137438 10154233634308165 8546754224698202242 o (Fotó/Forrás: Marco Brescia és Rudy Amisano)

Az évadban már a második Mozart opera bemutatóját láthattuk a Varázsfuvola után, az előző idényben pedig a Lucio Silla volt műsoron kevesebb bevételi, annál több zenei sikerrel, de erről még ejtek később szót. A Figaro házasságát legutóbb 2012 tavaszán láthatta a milánói közönség Dorothea Röschmann-nal, de lehet, hogy azt a rendezést a nézők közül sokan visszasírták. Ez nem csak általános fanyalgás a modern rendezések miatt, épp ellenkezőleg, az újszerű és a hagyományőrző felfogás között Frederic Wake-Walker a két szék közé esett. Amint egy helyi kritikus joggal megjegyezte, általában az előadás az előadásban ötletet akkor szokták a rendezők elsütni, amikor semmilyen más épkézláb gondolatuk nincs. Sokszor az az érzésem támadt, hogy rettenetesen erőltetett az egész, a poénok nem egy fiatal brit rendezőre vallottak, hanem egy nyugdíjasklub haknidélutánjára.

Lehet, hogy csak a régimódiságom miatt, de valahogy mindig zavar, ha hölgyek taszigálják a díszleteket és rámolnak székeket, avagy éppen teddy hengerrel meszelnek. Amikor meg éppen nem, akkor mindenféle színházi kellékeket hoznak be, mert igazából nem is csattan el pofon, hanem csak összeütnek két lécet. De ezek a hölgyek táncolni is tudnak ám, bár az egész koreográfia inkább egy gyengén sikerült Spice Girls dal klipjéből származhat. Az irodista ruhájukhoz pedig legalább annyira furcsa frizurát viselnek, amiről a mellettem ülőnek Marge Simpson, nekem Nina Simone jutott eszembe, bár nekik valahogyan jobban állt. A jelmezek viszont vagy valami rikító neon színűek, vagy éppenséggel feketék. Egyszer a gróf piros-sárga-zöldben pompázott, ha már A nagy szépségben emlegetett jelzőlámpa a Scalától körülbelül három sarokra állt. De tény, hogy a diszkógömbös esküvői jeleneten azért jól szórakozott mindenki, amikor a letépett fehér nadrágok alól előtűnt a férfiak arany flitteres alsója.

Innen kellett megmentenie a helyzetet Franz Welser-Möstnek. Próbáltam mozdulataiban különlegeset, egyénit felfedezni, de nem sikerült. A nyitány egy-két lendületesebb ütemén kívül nem lobogtatta meg jobban a karját, talán a lumbágója óta elővigyázatosabb lett. Az első előadások után sok rosszat mondtak róla, szerencsére az utolsó estére nekem nem tűnt fel kirívóan zavaró megoldás, ami a rendezés után kifejezetten üdítően hatott.

15110264 10154215318598165 4508887390623982366 o (Fotó/Forrás: Marco Brescia és Rudy Amisano)

A nyitány után egyből megcsodálhattuk egy klasszicista terem díszletének a hátulját, és az Ikea katalógus benyomását a gyerekágyat Figaro szerepében összeszerelő Markus Werba erősítette meg végérvényesen. A Se vuol ballare, signor Contino zeneileg nem volt túlságosan izgalmas, és a zenekar nem kimondottan erős fortéin sem hallatszott át mindig. Csodálkoznék, ha a MET-ben elég lenne így énekelni első felvonásban. Szerencsére nem kellett sokat várni, hogy megérkezzen Marianne Crebassa, akire minden mélyebb hangú lány reménnyel gondol. Sajnos a Ravel darabban nem hallhattam, de a Lucio Sillában egészen kiválóan énekelt. Talán a Voi che sapete che cos'è amor ária a második felvonásban még erősebbre sikerült, de már itt is egészen szembetűnő volt kellemesen csengő hangszíne és fiatal korát meghazudtoló profizmusa. Jövő ősszel megint jönni fog Händelt énekelni – ismét Krešimir Špicerrel együtt.

A horvát tenort a Scalában először egyből a mélyvízbe dobták be Lucio Silla címszerepében, amit ragyogóan megoldott. Most a Rózsalovaghoz hasonlóan kisebb lehetőséget, Don Basilio/Don Curzio szerepét kapta. Hangképzése némileg szokatlan, nehezen leírható, mintha talán nem szeretne túl nagy zajt csapni egy magasabb kitartott hanggal. Mindenesetre a negyedik felvonásban az In quegl'anni in cui val poco áriáját igazán kár lett volna kihagyni, színészi játéka pedig a rendezés minden fogyatékossága ellenére valóban szellemes volt.

Nem vagyok Diana Damrau nagy rajongója, de ez inkább ízlésbeli kérdés, és az este után egyre igazságtalanabbnak tűnik részemről, főleg, hogy az előző előadásra betegség miatt beugró jött helyette. Mindkét áriája csodálatosan érzelmesre és szépre sikerült, technikája pedig már-már ijesztően jó. Nagyon kevesen tudnak ennyire pianót pozícióból énekelni, ami leginkább a ráerősítéseknél hallatszik a Dove sono i bei momentiben. Érdekes a híres Éj királynője és a mostanság játszott Luciája után egy lírai szerepben hallani. Ha már a Covent Garden Varázsfuvoláját említettem, akkor megjegyezném, hogy kifejezetten örültem, hogy nem Carlos Álvarezzel, hanem Simon Keenlyside-dal hallottam a grófot. Mind zeneileg, színészileg és emberileg nagyon közel áll hozzám. Hangja különösen akkor tűnt sokkal zengőbbnek és fényesebbnek, amikor Werba a közelben tartózkodott, és a Vedrò mentr'io sospiro is nagyon meggyőzően szólt. Emellett még kiválóan tud kétkezes fejszével a kezében felszarvazott férjként dohogni.

15068920 10154218627238165 8497765381302881332 o (Fotó/Forrás: Marco Brescia és Rudy Amisano)

Egy újabb igazságtalanság a dél-afrikai Golda Schultzot együtt szerepeltetni Damrauval. Nagyon örülök, amikor afrikai származású énekeseket hallok komolyzenében, főleg akik értik is az európai zenét sok észak-amerikaival ellentétben. Münchenben úgy látom biztos a helye, de tavaly a Rózsalovagban is szerepelt Salzburgban (amely előadást hozzánk is elhoztak Milánóba). Nagyon kiegyensúlyozott a hangja, a közepes tartományokban kiemelkedő, de Damrau mellett azért hallatszik, hogyan lehetne szépen magasat énekelni. Ezzel szemben előadásmódja, színpadi jelenléte őszintén magával ragadó, és a végén a Deh vieni, non tardar is nagy sikert aratott. Csak nem értettem, miért kellett egy csilláron ülve énekelnie.

A kisebb szerepekből az osztrák Theresa Zissert szeretném kiemelni, akinek ugyan csak Barbarina áriáját kellett érdemben elénekelni, de ezt nagyon éretten és igényesen tette. Már a helyi növendékek által előadott Varázsfuvolában is énekelt Papagenát, akkor is nagyon bíztatóan. Remélem, hogy a pályafutása a későbbiekben is sikeresen alakul majd. Andrea Concetti Bartolo/Antoniójánál emlékezetesebb marad A két Foscariban Loredóként, Anna Maria Chiuri pedig tisztességes Marcellinát hozott.

Kapcsolódó

Turnéznak a macskák, cincognak az egerek

Fischer Ádám a Teatro alla Scala új Varázsfuvoláját vezényli idén szeptemberben Milánóban. Az előadás különlegessége, hogy a szereplők és a zenekar is a Scala akadémiájának növendékei közül kerültek ki, így a közönség az új nemzedék első lépéseinek lehet szemtanúja, míg az előadók értékes tapasztalattal gazdagodhatnak a világ egyik vezető operaházában.

A végére Werba is belejött, az Aprite un po' quegl'occhio a közönségnek is tetszett, ha már a magas labdát a Non più andraiban az első felvonás végén nem sikerült lecsapni. Damrau, Schultz és Keenlyside megérdemelten kapott nagy tapsot (utóbbi a hölgyektől a meztelen felsőteste miatt is), de a többiek sem követtek el semmi olyan vétket, amiért szégyenkezniük kellene. Zeneileg egy nagyon színvonalas estét kaptunk, a rendezést meg majd igyekszem valahogy elfelejteni.