Ha egy Figaro-előadásban még Bartolo szerepét is Sebestyén Miklós énekli, azért az jelent valamit. Ezzel persze nem a nemzetközi hírű, kiváló basszbaritonra szeretném kihegyezni a Magyar Állami Operaház 2026/27-es évadnyitó produkciójának értékelését, habár ahogy valamennyi kollégája, ő is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az este kivételes élményt szerzett. Ehelyett arra hívnám fel a figyelmet, milyen elképesztő all star szereposztást állított össze Mozart remekművéhez az intézmény, ahol a főszerepeket szinte kivétel nélkül Európa-szerte keresett énekesek formálták meg. Sőt, még a rövidebb megszólalásokat is olyan művészektől hallhattunk, akik rendszeresen játszanak főszerepeket is ugyanezen a színpadon (vagy legalábbis az Eiffel Műhelyházban).
Az este talán legemlékezetesebb pillanatai Cherubino és a Grófné kettőséhez kötődtek,
a két énekes között annyi elhallgatott érzelem, fojtott vágy, kimondatlan fájdalom rezgett a levegőben. Topolánszky Laura amúgy is ragyogó Cherubino, gyönyörű, kifejező hangon énekel, és ad valamiféle tragikus felhangot a karakternek. (Ami értehető is, ha a figura utóéletére gondolunk – bár a jelen operának nem tárgya, de legkésőbb a Figaro3 óta a magyar közönségnek is tudomása lehet arról, hogy az apród titkos szerelme beteljesedik a Grófnéval, gyermekük születik, majd a fiatalember nem sokkal később meghal a csatában). Pasztircsák Polinában az volt a különösen nagyszerű, hogy miközben nem maradt adós a Grófné érzelmi mélységével, nem csinált belőle vértelen, tehetetlen karaktert. Sőt, ragyogó komikának bizonyult, amikor a Gróf előtt megjátszotta magát, mintha saját szenvedő szerepkörben nyújtott alakításait parodizálta volna.
Topolánszky Laura és Orendt Gyula (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
A Grófot játszó Orendt Gyula esetében is igen hangsúlyosan latba esett a kacagtató színészi játék.
Az énekes azzal is képes megnevettetni a közönséget, ahogyan csak némán áll a színpadon, miközben hangi teljesítménye is impozáns volt.
Sok baritonnak az áriáját záró csúcshangra is komolyan rá kell készülnie, ő viszont egy olyan, extra magasságokkal tűzdelt változatot adott elő, amely jóformán végig abban a lágéban járt. Említhetnénk még Baráth Emőke végtelenül nemes, mégis játékos énekét Susannaként vagy a címszerepet megformáló Cser Krisztián lenyűgöző színpadi és vokális erejét, ám fontos kiemelni két fiatal művészt, akik a budapesti közönség számára új oldalukat mutathatták meg. A debreceni kötődésű szoprán, Faluvégi Fanni most mutatkozott be az Operaházban, kellemes lírai hangot hallhattunk tőle. Szeleczky Artúr pedig szintén sosem látott komikusi képességeit vette elő, miközben az ifjú tenoristát korábban egy kissé merevnek éreztem a színpadon, Basilióként rendkívül szórakoztató jelenség volt.
A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát szintén egy nemzetközi sztár, Káli Gábor vezényelte, aki mértéktartóan, jó ízléssel, mégis energikusan dirigálta az együtteseket. Ezen az estén nem kellett külföldre mennünk, hogy az operajátszás nemzetközi erővonalaival találkozzunk, a világszínvonal jött el hozzánk.
Fejléckép: Baráth Emőke és Pasztircsák Polina (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
