Káel Csaba klasszikus rendezése nem tartogatott nagy meglepetéseket a közönség számára, de nagyszerűen kihasználta a díszletként szolgáló Isis-szentélyt - az ókori építmény oszlopai például megfelelő helyszínt nyújtottak az állandó rejtőzködéshez, fogócskázásokhoz -, ami különlegesebb fénytechnikával megvilágítva önmagában, rokokó festők képeinek kivetítése nélkül is elég lett volna.
Az Iseumi Szabadtéri Játékok keretében megrendezett opera-előadás színlapját böngészve sejtettem, hogy igazi csemegére számíthatok: részben igazam is lett, az énekesek egyike sem okozott számomra csalódást. A címszerepet éneklő Kovács István nagyszerű alakítást nyújtott, határozott megjelenése, színészi játéka hibátlan volt, hangja pedig minden fekvésben egységesen szép színben szólt. Éneklésének különlegessége a kiváló szövegmondás is: nemcsak érthetően, hanem értően énekelte az olasz szöveget. Partnere, Csereklyei Andrea hasonlóan intelligens módon játszotta Susannát; a fiatal énekesnő igazi intrikust formált meg a borbély mennyasszonyának szerepében, nem kevéssé finom zenei megoldásokat alkalmazva. Heiter Melinda éneklése könnyed és makulátlan volt Cherubinóként, a szerep kínálta lehetőségeket azonban nem aknázta ki kellőképpen: láthatóan nem a nadrágszerep okozott neki problémát, ám sokkal inkább felnőtt férfi jelent meg általa a színpadon, mint egy cserfes kamaszfiú.
Az egyéni teljesítmények ellenére eleinte az összjáték nem tűnt kifejezetten olajozottnak, kissé visszafogottak voltak az énekesek. Rost Andrea színrelépésével viszont megszűnt a hiányérzetem, láthatóan inspirálóan hatott a társulatra, és az általa alakított grófné önmagában is nagy élményt nyújtott. Ez a grófné egy érett gondolkodású, érzelmekkel teli hölgy volt, sértettségében is nemes és csábító. Rost Andrea erőteljes alakítása mellett Busa Tamás grófként valamivel szürkébbnek tűnt, ami viszont a darab szempontjából nem is baj, hiszen így érezhetőbb volt a gróf hátránya az ellene munkálkodókkal szemben, és kétségbeesett próbálkozásai is komikusabbnak hatottak.
Jó Figaro házassága-előadás nem létezhet megfelelő karakterszereplők nélkül: Gál Erika Marcellinaként, Sáfár Orsolya Barbarinaként, Megyesi Zoltán Basilióként és Don Curzióként, Hábetler András pedig Antonióként csalt gyakran mosolyt a közönség arcára fantáziadús játékával. Különös módon, annak ellenére, hogy nem Figaro-keresztmetszetet láthatott a közönség, Marcellina áriája kimaradt a darabból, pedig úgy vélem, Gál Erika előadásában mindenki szívesen meghallgatta volna. Nem véletlenül hagytam ki a felsorolásból a Bartolót alakító Szvétek Lászlót, ő ugyanis magasan kiemelkedett a szereplőgárdából. Lubickolt a szerepben, egyetlen ziccert sem hagyott ki, ha nevettetésről volt szó.
A zenei szempontból csaknem tökéletes előadás gyenge pontja az Erkel-Szent Márton Oratórikus Kórus volt. Velük ellentétben a Vashegyi György által vezényelt Savaria Szimfonikus Zenekar pontosan, összeszedetten játszott, azonban az akusztikai körülmények sajnos ennél többet nem engedtek hallatni a közönséggel. Nem a zenekarral volt a probléma, mivel a zenészek hibátlanul játszottak. Szabadtéri előadás lévén a zenekar hangja mikrofonokon és hangszórókon keresztül jutott el a közönséghez, ami nem lett volna probléma, ám úgy hangzott, mintha a kiváló zenekar csak egy hetvenes évekbeli agyonhallgatott bakelitlemezről vagy rossz minőségű mp3-felvételről szólt volna.
A hangosítás azonban nem csak a zenekar hangját fedte el, az énekesek is mikroportos erősítésre kényszerültek. A mikroportos megoldás akár jól is elsülhetett volna, de Csereklyei Andrea hangjára alig ismertem rá, és Rost Andrea hangja sem tündökölhetett valós fényében. Érdekes módon a férfihangok fényét kevésbé torzította el a mikroport, viszont mind Kovács István, mind Busa Tamás esetében előfordult, hogy technikai malőr vagy emberi mulasztás következményeképp pusztán saját hangjukkal, erősítés nélkül kellett áténekelniük a zenekart - megjegyzem, sikerült nekik. Nem egyszer volt olyan érzésem, hogy a zenekar és az énekesek nem hallják egymást, mert egyiknek vagy másiknak igencsak kellett kapaszkodnia, hogy ne essen szét a produkció. A hangtechnikai ügyetlenkedések mellett a közönséget a feliratozással is próbára tették: a vetített magyar és a színpadon éppen elhangzó olasz szöveg ritkán volt szinkronban egymással, e kisebb-nagyobb hibák pedig mintha falat húztak volna a közönség és az előadók közé.
hírlevél
