Június közepétől két egymást követő héten is színre kerül A Nibelung gyűrűje-ciklus a Müpában. Fischer Ádám 2006-ban indította el a wagneriánusok második számú Mekkájának tekinthető budapesti fesztivált. Az idén ősszel hetvenedik évét betöltő dirigens úgy vélte, van ennek az életműnek egy olyan, intimebb arca, amelyet ezen a fesztiválon és ebben a koncertteremben tudnak megmutatni igazán. Ugyanakkor szeretné, ha tudnánk néhány dolgot erről a zenéről. Elsősorban azt, hogy néhol nem azért szól halkan az énekesek hangja, mert nem bírják vocéval. Hanem azért, mert ez így áll a kottában.

Budapesti Wagner-napok, 2019 (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

„A Wagner-napokon egy olyan Wagner-stílust képviselünk a világban, ami visszamegy a zeneszerző eredeti elképzeléseihez” – szögezi le a dirigens. Ez azt is jelenti, hogy az operákban nagyon fontos a Sprechgesang technika.

Olyan hangzást, olyan énektechnikát jelent, amely közel áll a beszédhez, kidomborítja a szöveg hangzását, hangsúlyt helyez a mássalhangzókra. Szemben például az opera nyelvének is nevezett olasszal, itt nem a szöveg dallama lényeges, hanem a drámai kifejezésmód.

Fischer Ádám a zenekari árokban (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Hogy jobban megértsük ennek a zenei kifejezésmódnak az eredetét Wagner művészetében, vissza kell mennünk a 19. század elejére. A színházért mindig is rajongó Wagner gyermek- és fiatalkorában gyakran hallott Drezdában és Lipcsében szász színészeket, akik deklamálva adták elő a szövegüket. Ez az előadásmód olyan beszédet jelentett, amelyben nagy skálán mozog a tempó és a hangmagasság, a színész ráadásul széles gesztusaival a testét is használja a kifejezéshez. Az ilyesfajta deklamáció szinte kiveszett a színházból, de Wagner operáiban tetten érhető a hatása. Ezért használatos a Wagner-énekszólamoknál olyan gyakran a Sprechgesang technika. Wagnernél, aki nem csak zeneszerző volt, hanem a librettókat is maga írta, sőt jelmezeket és díszleteket is tervezett, a zene csupán egyetlen elem volt a Gesamtkunstwerk-színházból. Számára nem az volt a fontos, hogy egy fülbemászó áriát komponáljon, hanem az, hogy a zenét a kifejezés szolgálatába állítsa.

– mondja Fischer. „Van egy olyan jelenség, amit úgy neveznek, hogy Caruso-szindróma. Az énekes mindent hangosabban énekel, mint kellene. Például egy Verdi-operába írt pianissimót piano vagy mezzopiano. És ha valaki egyszer elénekli azt a szakaszt úgy, hogy az a pianissimo tényleg pianissimo, akkor a közönség azt hiszi, nincs hangja.”

Bizonyos szakaszokat úgy komponált meg a mester, hogy az énekes hangja beleolvadjon a hangszerek játékába. „Van a Trisztánban egy nevezetes rész, amikor Brangäne inti a szerelmeseket, hogy vigyázzanak magukra, ők ezt nem akarják hallani. Wagner itt úgy komponálta meg a zenét, hogy először halljuk Brangäne intéseit, aztán nem, később az éjszaka hangjai felerősödnek, és elnyomják a szavait.” Fischer azt mondja, ha végig jól halljuk az énekest, akkor az nem jó előadás. A jelenet ugyanis nem erről szól.

Az istenek alkonya, 2019 (Fotó/Forrás: Hirling Bálint / Müpa)

„Én az énekeseket szeretném megvédeni!”

„Ennek ellenére tavaly hallottam olyan véleményeket, hogy Brangäne nem volt a hangjánál, mert nem énekelte át a zenekart. Hát most szeretném vállalni a felelősséget a halk énekesekért: ugyanis én kérem tőlük, hogy így énekeljenek.”

Fischer Ádám mond néhány példát erre a Ringből: Erda (Gál Erika) hangja a Föld mélyéből szól, és a partitúrában is szerepel, hogy halkan, elmosódottan kell szólnia. „Nem beszélve Siegmund (Stuart Skelton - a szerk.) tavaszi daláról, amelyhez Wagner azt az utasítást írta: sotto voce. Annak úgy kellene hangoznia, mint egy Schubert-dalnak!”

Természetesen a Sprechgesang révén sokkal fontosabb a német szövegmondás, mint egy olasz vagy francia opera esetén, Wagnert énekelni ezért a németeknek a legkönnyebb. De ez nem jelenti, hogy mások ne lennének képesek rá. „James Rutherford vagy Peter Rose angol anyanyelvűként is világszínvonalú Wagner-énekesek. A régiek közül Polgár László vagy Melis György fantasztikusak voltak, de Kálmán Péter is úgy énekel, mintha erre született volna” – jelenti ki Fischer. Az idei Wagner-napok énekszólistái között pedig, az előzőekhez hasonlóan, szép számmal vannak magyar művészek is. „Engem nem az érdekel, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem hogy hogyan énekel.”

A walkür, 2019 (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)

Hans Sachs ebben is irányt mutat

„Nem is gondoltam, hogy beszélnem kell erről” – mondja Fischer Ádám az interjú során már többedszer. Rákérdezek: Bayreuthban nem panaszkodik senki „halk” énekesekre? „Bayreuthban inkább tisztában vannak ezzel, de ott sem egészen.”

Az emberek megszokták, hogy egy operában az énekes minél hangosabb, annál jobb, de Wagner jeleneteinek nem ez a lényege. „Van erre egy idevágó mondat a Ringből: Wotan mondja Frickának, hogy »te csak azt vagy képes megérteni, amihez hozzá vagy szokva«.”

Wagner a maga korában merész pionír volt az opera műfajában, de úgy tűnik, máig egyedülálló. Fischer Ádám szerint érdemes Hans Sachs szavait felidéznünk, aki A nürnbergi mesterdalnokokban felismeri, ha új dolgot hall, és azt is, hogy ezt az újat a régi szabályok szerint nem lehet megítélni. Walter von Stoltzing művészete a Mesterdalnokokban valami újat képvisel, de fennakad a rugalmatlan Beckmesser rostáján. Beckmessernek betű szerint, merev szabályok szerint ítél, Sachs viszont a műalkotások lényegét keresi.

Beszélgetésünk szerdán, a Wagner-napok második Ring-ciklusa előtt egy nappal zajlott. Megkérdezem, hogyan sikerült az első hét. „A zenekar különösen meglepett engem” – dicséri a Rádiózenekart Fischer. – „Nálam nincs olyan, hogy »abszolút jó« játék, inkább azt tartom jónak, hogy érdekesen játszottak. Vitték, fűtötték az énekesekből áradó szenvedélyt. De nagyon szép volt az a megdöbbent suttogás is, amit a kórus akkor hallatott, amikor megölik Siegfriedet. Nem én mondtam nekik, hogy suttogniuk kell, mégis ráéreztek, hogy mit szeretnék.”

A fejlécképhez felhasznált fotók szerzői: Csibi Szilvia, Réthey-Prikkel Tamás